A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-08-01 / 8. szám
48 zetni. Őt egyáltalán nem lepte meg, hogy autóm van. - Igen, gondoltam, hogy kb. eddigre meglesz az autó! - mondta. Majd folytatta: - Isten ugyanis tudtunkra adta, hogy a következő hónapokban több pénzre lesz szükséged... - Ezzel átadott egy borítékot. Ki sem nyitottam. Már tudtam, hogy pontosan annyi pénz van benne, amennyire az utazáshoz szükségem lesz. Hálás szívvel mondtam köszönetét barátaimnak és családomnak és elindultam Jugoszlávia felé. TAMÁS KA A vonat rohant a kék hajnalban. Az álmos és sunyi árnyékok lassan tünedezni kezdtek. A fülkében nyolcán ültünk. A fejek jobbra, balra és előre kókadoztak, s a fülkét a törődött, nehéz álom szuszogása töltötte be. Később felkelt a nap, a fák és a bokrok a hajnali tűzben szinte lángolni látszottak, a rétek aranyos-zöld inget vettek magukra. A fülkét erős, piros sugarak pásztázták végig, az alvók lassan ébredeztek, de rosszkedvűek, csapzottak, mo- rózusak voltak. Egy fiatal lány süteményt rágcsált, egy álmos arcú férfi újságját lapozta. Akkor jött Tamáska. Egy kis állomáson szállt fel a mamájával. Egyéves pöttöm legényke volt, világoskék kötött kabátkát és ugyanolyan színű pantallót viselt. A nadrág szorosan simult kövér combocs- káihoz. Olyan vidámkéken mosolygott a ruhája, mint a két szeme, s mint ott kinn a tisztára sepert, felhőtlen ég. Tamáska vaskos volt és kemény, mint egy díjbirkózó. Egy fiatalember, aki véreres szemekkel bámult bele a csillogó hajnalba, azonnal felkínálta ülőhelyét. Tamáska elhelyezkedett édesanyja ölében, s meleg érdeklődéssel tekintett körül. A szakasz álmos, összetört utasainak arcát derű muzsikálta be. A lelkekről leolvadt a köd. — De szép baba vagy. De aranyos, jó baba vagy — zengett a szó innen-onnan. Az álmos tekintetű férfi, aki újságjával foglalatoskodott, az újság képeit kezdte mutogatni Tamáskának. Egy asszony megkérdezte Tamáskától,hány éves. A kicsi édesanyja felelt rá. Tamáska csak mosolygó, értelmes, csodálkozó szemekkel nézett hol a képekre, hol a kérdezősködő nénire ... Egy óra múlva az egyik nagyobb állomáson Tamáskáék több utassal együtt leszálltak a vonatról. A vonat néhány perc múlva újra elindult. A kerekek a fényes távlatok himnuszát énekelték. Az utasok, akik eddig közönybe és hallgatásba burkolóztak, valahogy kezdtek összemelegedni. Sorsok, életek színes mozaikkövei csillantak meg, s az arcokon ott tüzelt a lélek bensőséges, gyönyörű mosolya. Milyen nagyszerű hivatást tölthetnénk be, ha tudnánk mindannyian Tamáskák lenni. Puszta megjelenésünkkel úgy árasztani magunkból a kegyelmet, hogy pillanatok alatt átformáljuk a fásultan vándorló embertestvért Istenre mosolygó és életkedvtől megújult lelki emberré. ölbey Irén
