A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)

1971-07-01 / 7. szám

I

olvassuk; azokra a tablókra, amelyek az emberré lett Istent az emberi nyomorúság közepette mutatják be; a meggyötört Szenvedő Szolga arcán ragyog fel az isteni Irgalom.

Ungaretti a második világháború után évekig a római egyetemen az olasz irodaim at tanította. Említsük meg még, hogy 1952-ben és 1960- ban is kiadott egy-egy verskötetet. Nevét több ízben emlegették az irodalmi Nobel-díjjal kapcsolatban.

Ungaretti így vallott a költői hivatásról: - A költő ma tudja és határozottan állítja, hogy a költészet Istenről tanúskodik még akkor is, ha káromkodás. A költő ma tudni, látni akar; szeme van, hogy meglássa a láthatatlant a láthatóban. Egyáltalán nem akarja megsérteni a szívek titkát. Jól tudja, hogy egyedül Isten láthat kinek-kinek lelke mélyére és csákó ismerheti igazában múltunkat... - A művész mindig az emberek közös ösztöneit fejezte ki; az éhséget, az érzéki vágyat, a fennmaradás és sajnos, a rombolás ösztönét is; de ugyanakkor kifejezte a vallásos igényt is; azt a törekvést, amely érteni akarja az élet eredetét és célját; kifejezte azt a vágyunkat, hogy együtt akarunk lenni a megholtakkal, mindazokkal, akik elköltöztek közülünk, egyesülni a világmindenség valóságával, amely az idők éjén túl terjed...

Ezeka szavakUngaretti mély humanizmusáról és vallásos érzékenységéről tanúskodnak. A most elhunyt olasz költő művének végső kicsengése a szenvedés éjében is eleven reménység szava.

9

Sz. Vaszilycsenko:

A szomszédasszonyhoz látogattam el. Idén maradt özvegyen kisgyermekeivel. A fejszét vittem át hozzá, hogy legyen mivel feltörnie a kút jegét. A szobába lépve egy másik asszonyra találtam, mert az özvegy kiment a veremhez. Mellé ültem és vártam.

A lakásban hideg volt: Az ablakokon jégvirág, a falakon fagyos vízpára csillogott. A két árva, a kicsi Katica és Gergő a szoba közepén játszott, ingecskében dideregve. Ingjüket egyre lejjebb huzgálták, amint összekuporodva és egymás mellé bújva szórakoztak. Felfigyeltem rájuk: egyikük félig becsukott szemmel felemelte fejét és ezt kérdezte a másiktól:

— Most mit látsz?

— Virágot, a virágon lepkét, a lepke szárnyán kék, sárga, piros színt. . .

— Most majd én! Majd én nézem! — szakította félbe egyik a másikat. Erre a másik gyermek hunyta be félig a szemét, fölfelé nézett és sorolni kezdte:

— Szép nyarat látok, almafákat, sok-sok almát . . . pirosak, édesek, édesek . . .

— Na. meleged van-e már? — kérdezte a másik.

— Me-le-gem ... — válaszolta fogvacogva.

A mellettem ülő asszony felsóhajtott, felém fordult és azt mondta:

— Istenem, Istenem, mégis igaza van annak, aki azt mondja: a szegény csak álmodik a melegről, mégis melegszik . . .