A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)
1970-02-01 / 2. szám
25 ságában általános és kikerülhetetlen. Demi a jelentősége ennek a szinte egyedül biztos emberi momentumnak az élet számára? Ez a kérdés, melyre kultúránk és gondolkodásunk története a feleletek végnélküli változatosságát adta. A felelet nem-könnyű kötelessége alól korunk bölcseleté sem vonhatja ki magát. A halál egy mindenki számára kötelezőmegsemmisülés drámáját tárja fel nem ritkánfilm- színházaink vásznán, színházainkban, vagy könyveink sorai mögött. "Halottaktemetés nélkül" Jean-Paul Sartre darabjának címe, mely a magyarközönségetismegrendítette tanulságával;; ahalálakapu, me- lyenbelépünk rövid létezésünk után a - semmibe, ahonnan születtünk is. Egy vonás azonban megragadja figyelmünket J-P. Sartre "megsemmisülés" - felfogásában; a halál nem személytelen, a lényegen kívül eső járuléka életünk magatartásának, hanem egy személyes választás szükségszerű beteljesülése. Egy választásé, mely eleve leszámolt ezzel a ténnyel, és egész energiáját arra fordította, hogy ennek egy végső jelentőséget, értelmet adjon. Ez a problematikája a nagy drámai feszültséggel telt darabnak; "mint partizánok ki vagyunk szolgáltatva a nemzeti szocialista francia rendőrségnek, Kihallgatásainkban titkokat követelnek tőlünk, melyeket nem lehet be vallanunk, mert egyszerűen semmiféle titoknak nem vagyunk birtokában... Mi az értelme tehát halálunknak?" - Mikor azonban alakulatuk egyik vezető tagja - ismeretlenül - a rendőrség kezére kerül, nyilvánvalóvá lesz előttük haláluk értelme: - "Meghalni anélkül, hogy őt kiszolgáltatnánk - személyes értelmet és szükségszerűséget ad halálunknak. A halál egy cselekvőválasztás önfeláldozásában ne m c s ak egyszerű elmúlás, hanem ambícióink beteljesülése lesz". Ugyanazzal az életből a halálba torkolló önfeláldozással állunk itt szemben, mint a vértanúság élményénél? Kétségkívül nem. J-P. Sartre karaktereinek magatartásában tényleg a hősiességnek egy emberi formájával találkozunk, mely valamiképp meg volt katonáink, konkvisztádoraink hősi önfeláldozásában is. Hű s égük az eszméhez és a kötelességhez saját emberi beteljesedésüket jelentette, melyért kiváló harckészséggel dobták oda életüket. Érdekes azonban, hogy a vértanúk hűsége sem ennek a harckészségnek, sem pedig a saját emberi beteljesülésnek mohó vágyát nem viseli önmagában. Elég megemlítenünk, hogy a mártírok történetében aligha találkozunk - egy-két kivételes esettől eltekintve, - a halált kihívó harckészséggel. Oknem szegültek fizikai erővel a halál fenyegető veszélyének; a szenvedő kitartást nem enyhítik a "csak azért is" bátorságával és önelégtételével. Akaratuk minden emberi tetszelgés nélkül fogadja a testi és szellemi kínok áradatát. Személyes hűségük nem önmagát állítja,
