A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)
1970-04-01 / 4. szám
35 lőgépnek. Elindultam, piros ejtőernyőt vonszolva magam után, hogy azzal is jelet adjak. Valahogyan, főleg nadrágomon csúszva, lejutottam. Ebbenis biztosan velem volt az Isten, mert anélkül, hogy tudtam volna, a hegyhát élén csúsztam lefelé. Mindkét oldalon szakadékok voltak, némelyik ezer méteres. Végre kijutottam a ködből. Kibontottam az ejtőernyőt és kimerültén feküdtem le melléje. Délután félnégy lehetett. Tizenöt percen belül észrevett egy repülőgép. A pilóta alacsonyan elrepült felettem, megbillentve a gép szárnyát. Gyengén jeleztem neki az irányt, ahol a roncs feküdt. Tudtam, rádióján keresztül segítséget fog kérni. Most következett a legnehezebb rész, visszamászni. A rövid januári nap a végéhez közeledett. Nem tudtam volna túlélni az éjszakát a szabadban. Azonkívül barátaimnak is meg akartam mondani, hogy útban van felénk a segítség. A széltől tépett hegyoldalon való mászás azonban szinte felülmúlta megmaradt erőmet. Egyszer megcsúsztam és visszaestem 30 métert. Ott feküdtem, közömbösen, azzal sem törődve, élek-e, vagy halok. A repülőgép még mindig ott körözött fölöttem és úgy látszott, hogy a pilóta tudta, miként érzem magamat. Oly közel jött hozzám, mintha csak biztatna; - Csak tovább, fiú, eddig már eljutottál, elérhetsz a célig! Mialatt felfelé kapaszkodtam, nem voltam teljesen eszemnél. Emlékszem, énekeltem is: ... Istennel fogok járni kezdetű éneket dúdoltam, és úgy tűnt, mintha az ég angyalai velem együtt zengték volna. Majd a 23. Zsoltár szavait gagyogtam és imafoszlányokat a hegyeket megmozgató hitről. Világos pillanataimban azt mondogattam magamnak, hogy ha felhagyok az erőlködéssel, itt kell hagynom feleségemet, a világ legkitűnőbb asszonyát, öt árvával együtt. Ma is meggyőződésem, nem egyedül tettem meg a visszavezető utat. Valaki segített, ugyanaz a Valaki, aki meghagyta életemet, hogy segíteni tudjam a többieket, akik túlélték a szerencsétlenséget. Mikor visszaérkeztem, teljesen átfagyva, csak összefüggéstelenül gagyogtam. A többieknek három órájukba került, míg valamennyire is felmelegítettek. Egész éjjel álmatlanul feküdtünk ott, összebújva. A tény az, hogy a megpróbáltatás 72 óráján keresztül én egy pillanatig sem aludtam. A következő napon elért minket egy görög hegymászókból álló mentőexpedició. Később a heves szél ellenére is leszállt egy helikopter a For- restal repülő anyahajóról, és a többieket kórházba szállította. Egyedül én voltam elég jó állapotban ahhoz, hogy visszatérhessek a csa
