A Szív, 1969 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1969-10-01 / 10. szám
17 Nem vette fel a keresztséget, mert úgy érezte, akkor még nem ez volt az Isten akarata, bár nagy örömmel hallotta P. Perrin-től, hogy eszméinek különössége nem akadálya annak, hogy az egyházhoz tartozzék, hiszen lélekben máris keresztény. P. Perrin-nek írja? ... "Továbbra is ellenállhatatlanul arra gondolok, hogy ezekben az időkben, amikor az emberiségnek oly nagy része elmerül a materializmusban, Isten azt akarja, hogy legyenek férfiak és nők, akik neki és Krisztusnak adjákmagukat és akik mégis az egyház on kívül vannak. .. " __"Valahányszor fájdalmat viselünk el, joggal mondhatjuk, hogy a világegyetem, a világ rendje, a világ szépsége, az Istennek engedelmeskedő teremtés hatol be testünkbe. Es ha ez így van, hogyis ne áldanánk gyengéd hálaadással a Szeretetet, mely ezt az ajándékot küldi nekünk? Az öröm és a szenvedés egyaránt drága ajándékok; mindkettőt teljesen el kell fogadnunk, mindkettőt a saját tisztaságában kell ízlelnünk, anélkül, hogy összekevernénk őket. Az öröm által a világ szépsége hatol lelkűnkbe; a szenvedés által ez a szépség a testünket járja át. Csak az örömmel nem lehetnénk Isten barátai, miként hajóskapitány sem lesz valaki azzal, hogy a hajózási szakkönyveket tanulmányozza. Testünknek része van mindenféle mesterségelsajátításában. . . De a szerencsétlenség nem azonos a fájdalommal. A szerencsétlenség egészen más valami, mint Isten pedagógiai módszere. A tér és az idő végtelensége választ el bennünket Istentől. HogyankeresnénkŐt? Hogyan mennénk Feléje? ... Merőlegesen nem gyalogolhatunk? Egy lépést sem tehetünk az ég felé. Isten maga jön hozzánk a világegyetemen keresztül. A tér és az idő végtelensége fölött, azon túl, Isten még végtelenebb szeretete ragad meg bennünket. Hatalmunkban áll, hogy beleegyezzünk e szeretetbe és elfogadjuk azt, vagy hogy visszautasítsuk. Ha mi érzéketlenek maradunk, ő visszajön és újra csak visszatér mint egy koldus, de aztán-ugyancsak mint a koldus - egyszer csak nem tér vissza. Ha beleegyezünk, Istenegy kis magot helyez el lelkűnkben és elmegy. Ettől a pillanattól kezdve Istennekmár nincs mit tenni, de nekünk is csak a dolgunk, hogy várakozzunk. Csak nem kell bánnunk azt, hogy beleegyeztünk, hogy kimondtuk az elkötelezettség igenjét. Egyékbént feladatunk nem is olyan könnyű, mintsem látszik, mert a mag növekedése bennünk fájdalmas. Ezenkívül, ha elfogadjuk a növekedést, nem vonakodhatunk attól sem, hogy kiirtsuk mindazt, ami e növekedésnek útját állja; hogy kigyomláljuk a gazokat, hogy kitépjük a tarackbúzát; és sajI sten szeretete és a szerencsétlenség T
