A Szív, 1969 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1969-01-01 / 1. szám
46 nem volt nagyobb egy narancsnál. Egy héttel a szülés után az anya hazament, de a kisbabának még a kórházban kellett maradnia. Ez nagy csalódást váltott ki két és féléves nővérkéjéből, Máriából, aki már örömmel várta a neki ígért élő babát. Szinte vigasztalhatatlan volt. Az elkövetkező hetekben az édesanya minden délután meglátogatta kislányát a kórházban, este pedig újra elment férjével együtt. Otthon pedig esténként így fejezte be kis testvére az imáját.: - Kérlek, Istenem, gyorsan erősítsd meg húgomat és küldd őt haza! A kisbaba fokozatosan nőtt és erősödött. A szülészetről áttették a gyermekosztályra. Hét hónapos korában pontosan hét fontot nyomott. Látásával sem volt semmi baj. Végre nyolc hónapos korában, mire már nyolc fontot nyomott, hazahozhatták a kórházból. Ahírre nagy készülődés volt, mintha csak első gyermekük lett volna. A környékből összeszaladt vagy 20 apróság kutyáik kíséretében, a szomszédok elárasztották őket virágokkal. Végre elérkezett az idő, hogy érte menjenek a kórházba. Az apa, bár külsőleg nyugodt maradt ugyan, mégis kettesével vette a lépcsőket. A búcsúztatáshoz össze- sereglettek az orvosok és ápolónők is s mintegy diadalmenetben kísértékki a kisbabát és szüleit. A gyermekorvos ezzel búcsúzott tőlük: - Tudjátok, gyerekek, hogy a tudomány összes szabályai szerint Karen képtelen volt az életre. Hiszem, hogy Isten azért mentette meg őt, mert nagyon rendkívüli céljai vannak vele... Az anya és kislánya, Mária együtt gondozták a kisbabát. Az gyorsan növekedett, hízott és gyönyörű teremtés volt. De valamiben eltért a hasonló korú kisdedektől. Nem vette szájába lábujját, nem rúgta le magáról a takarót, s amilyen helyzetben hagyta őt édesanyja, olyanban találta később. A kisbaba nem játszott a bölcsőről lelógó színes tárgyakkal, nem próbált feltérdelni. Egyelőre azonban ez nem nyugtalanította őket, hiszen minden gyermek más ütemben fejlődik és egy ilyen koraszülöttnél érthető az eltérés. Lassan, szinte észrevétlenül azonban mégis félelem lopődzott az anya szívébe. A fürdetésnél a kisgyermek nem lubickolt, alig mozgatta kezét, lábát. Mintha azok kissé merevek lettek volna. Étkezés közben is nagyon jól viselkedett. Félelmetesen jól. Amikor játszottak vele, nem csimpaszkodott bele apja nyakkendőjébe, anyja haját nem borzolta össze. Az apa mindennap érdeklődött telefonon munkája közben, hogy van a család. Csinált-e már valamit Karen. A válasz mindig változatlanul "nem" volt. Végül a szülők aggodalmaskodása átragadt a
