A Szív, 1969 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1969-08-01 / 8. szám
46 aztán leoldotta és addig verte, míg az elvesztette eszméletét. Attól kezdve egy kis pincehelyiségben tartotta. Egyszer előhítta, hogy az ő távollétében ennivalót készítsen neki. A fiú valahol aházbanpatkány- mérget talált, azt keverte a vajba, mellyel a kenyérszeleteket megkente. Atyja belehalt a mérgezésbe. Ebből a fiúból Flanagan derék polgárt nevelt. Egyszer messze útról három testvér állított be Flanaganhoz és kérték felvételüket a Fiúk Városába. Atyjuk egy tanyán állattenyésztéssel foglalkozott, anyjuk nem érezte jól magát otthon, sokat csa- vargott. Atyjuk éppen lázas beteg volt, mikor az anya váratlanul betoppant. Durva szóváltás következett. Az asszony kijelentette, hogy gyűlöli a tanyát férjével együtt. - Itt maradhatsz, mondta, én még ma elmegyek és többé nem jövök vissza! - A férj kiment a szobából, egy vastag szíjat hozott magával. A fiúk ezalatt kint álltak, de atyjuk behívta őket. - Akarom, hogy lássátok, - kiáltotta és ott a fiúk szeme láttára halálra verte az asszonyt. Vak dühében még akkor is verte, mikor már nem élt. A holttestet elásta a sertésól mellett, a földet közösen letaposták. A rendőrség rájött az esetre, a gyilkos életfogytiglan a börtönbe került. A fiúk próbálták egy ideig tovább A biztos kéz Sohasem felejtem el. Az autóvezetőtanfolyamon történt. „Üljön csak ide, rendesen, kényelmesen! Itt van a kapcsoló, a fék, a gázpedál és most induljon!" Ráléptem a kapcsolóra, az első sebességre igazítottam be, kevés gázt adtam — minden rögtön egyezett. A kocsi lassan kigördült. A városon kívül hajtottunk. Széles, egyenes út vezetett az erdőn keresztül. Alig volt forgalom. „Vegye a negyedik sebességet!" Csodálatos, ahogy a gázpedál minden gyenge nyomásra reagált. Üjra a városhoz közeledtünk. „Fékezze le a sebességet! Visszakapcsolni!" Lassabban haladtunk tovább. Oktatóm irányított az utcákon át. „Térjen jobbra! A legközelebbi keresztutcán ismét jobbra! Ügyeljen a gyalogosokra!" A forgalom megélénkült. Egyik kocsi a másik után hagyott el bennünket. Dél volt. A pályaudvarhoz értünk. Egyre veszélyesebb lett. Az autók nyüzsögtek. A villamosok csilingeltek. Izzadni kezdtem. Átjutottunk. Most az egyszer még jól ment a dolog. De a téren megakadt a forgalom. Három kocsisor! Mi pedig éppen a közepébe kerültünk. Néhány izgatott vezető dudált. A közlekedési rendőr szabaddá tette az utat. Végre megindultunk. A többi kocsi jobbról és balról fenyegetőleg nyomult előre. Élesen jobbra kellene kanyarodni. Most el kellene fordítani a kormánykereket, de képtelen vagyok rá. Vége! Ekkor egy kéz jobbfelől megragadta a kormányt. Oktatóm keze. Biztonsággal vezette a kocsit a torlódás közepette. A mentő kéz! A biztos kéz! Sokszor történt ez velem életemben. Üjra és újra belekerülök ilyen torlódásba, veszedelmes szorítóba. Ilyenkor csak dadogni tudok: Nem bírom tovább — végem! De akkor utánam nyúl a kéz, Urunk keze, az átszegezett, biztos kéz! És ez a kéz megragad engem a torlódásban. Szívem szorongatottságában erősen tart és kivezet. Egész bizonyos: vezető kéz nélkül életem újra meg újra zátonyra futna — egyszer talán végérvényesen . . . De nem kell így lennie, mert ott van a biztos kéz! Ujjongj, hogy valóság ez: a biztos kéz Jézus Krisztus keze. Mindennap, minden órában, minden szorosságban ez legyen az imádságunk: Kéz, mely soha el nem enged, tarts meg engem!
