A Szív, 1969 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1969-08-01 / 8. szám
6 "Úgy látszik, kedves Uram, végképpen nine s sze r enc s ém. AnLevél Szamariából f Vasárnapi oI vasmdny.) Rónay György nak idején, miután segítettem azon a boldogtalanon, akit a jerikói úton találtam, egyéb vágyam sem volt, mint meghúzódni a teljes békességben és névtelenségben; mert végtére is mit tettem, ami nem a kötelességem lett volna? Egyetlen érdemem, ha ezt egyáltalán érdemnek nevezhetem; hogy nem álltam ellen a kegyelemnek; ezzel a- zonban igazán nincs mit dicsekedni. Igyekeztem tehát eltűnni a homályban; Krisztusnak azonban úgy tetszett, hogy rám vesse figyelme sugarát, és örök időkre szóló példabeszéddé téve történetemet, örök szóbeszéd tárgyává tett engem is. Szólás lett belőlem, jelző és fogalom, "az irgalmas szamaritánus". A feledés helyett, amire vágytam. De ha Jézus úgy látta jónak, hogy kiemeljen a feledésből; oktalan kevélység lett volna szándéka ellen tusakodnom. Hallgattam tehát, több mint ezerkilencszáz éven át; hogy ezeknek az ezerkilencszáz évvel későbbi újságoknak a stílusában fejezzem ki magamat, "tűrtem a népszerűséget". Ez a türelem azonban nem volt könnyű; nagyon sokat és nagyon sokan éltek vissza velem és a példázatommal. Végül is elhatároztam, hogy felemelem a szavamat és bejelentem szerény, de állhatatos tiltakozásomat. Megszólalok és azt mondom; túl sokat beszéltek Isten irgalmáról, aminek a jóvoltából egyáltalán "irgalmas szamaritánusok" lehettek. Túl sokat dicsekedtek az irgalmasságotokkal, túl éberen ápoljátok magatokban az irgalmasságotok öntudatát és túl keveset gondoltok arra, kinek és minek köszönhetitek az irgalmasságotokat. Ezt írtam, szó szerint, végső konklúzióként: " En csak azért lehettem, mint mondják, irgalmas, mert Te teremtésem-
