A Szív, 1968 (54. évfolyam, 1-12. szám)
1968-02-01 / 2. szám
27 A sárgarigók fészket építettek egy lombtalan faágon. Siettek. Úgy gondolták, hogy mire zöld selyem palástjukat magukra terítik a fák, meg kell építeni a kis családi házat, ahova már előre szép tojásokat álmodnak. Ahol képzeletükben már pelyhes, ügyetlen, édes kis rigókat látnak. A fák még alszanak. Legalábbis aludni látszanak. Csak lábuknál, ahol a földbe süppedve állnak, indult meg az élet. A csodálatos vérkeringés már türelmetlen dinamizmussal várja, hogy elinduljon és megújítsa a föld színét. Verebek tárgyalják hangos hangzavarban a tavasz érkezését. Csoportba verődnek, izgatottak. Szarkák tollaszkodnak; fészek-helyet keresnek. A földön minden hallgat. A rózsatövek száraz ágaiban még holtak a rózsakirályfiak. Most még csak a tüske látszik. De az öreg rózsatők tudják, hogy tüskéiket majd elfedi az öröm piros rózsája. A pálmák megfakultak, beporozódtaka hosszú télben. Tárt tenyerük meginog a könnyű szélben; tollaszkodnak a pálmák is, akár a madarak. Tudják, hogy merre a nap fénye; arra hajolnak. Ismeretlen nedvek ízesítik a föld mély ét. Különös vizek, melyekből érthetetlen módon,zöld, kék, lila, piros és sárga színek fakadnak. Délután van, koratavasz. A levegőben csodák illata érzik. A legnagyobb csoda abban van, hogy mindig, minden évbenugyanúgy, mint az elmúlt évben, századokban és ezredekben pontosan megérkezik ez a bonyolult, mégis leírhatatlan egyszerű tavasz. Ne hidd, hogy ha kimondod a szót; tavasz, ez csak annyit jelent mint napfény, új élet, vígság és derű. Nézz ki az ablakon; ez nem gyapjas köd, ez ború. Esőfelhők csüngnek az égbolton. A föld homloka elborult, az élet megfeketedett. A kámforfa úgy áll, mint egy szétvetett lábú óriás. Nyugtalan. Mintha zihálna a melle, mintha lihegne. Haja, a torzonborz levelek
