A Szív, 1968 (54. évfolyam, 1-12. szám)

1968-12-01 / 12. szám

34

Miután leírta akkori hitetlenségét, a költő "Ma Conversion" - Megtérésem c. írásában így emlékezik vissza e nevezetes napraj ... Ilyen volt ez a szerencsétlen gyermek, aki 1886. december 25-én betért a párizsi Notre Dame-ba... A tömeg szorongatott és lökdösődött; a nagymisét nem lelkesedéssel hallgattam végig. Aztán délután, mivel nem volt mit tennem, visszajöttem a vesperásra. Az énekiskola fehérruhás gyermekei és a nekik segítő kisszeminaristák, a Saint-Nicolas-du-Chardonnet növendékei, éppen azt énekelték, a- miről később megtudtam, hogy a Magnificat volt. Ott álltam a tömegben, a kórus bejáratánál, a második oszlopnál, a sekrestye felől jobbra. És akkor következett be hirtelen az az esemény, amely egész életemnek új jelentést adott. Egy szempillantás alatt szívemet valami megérintette és hittem. Oly erővel, oly ragaszkodással hittem, egész lényemet felemelő hatalmas meggyőződéssel, és mindenfajta kételyt kizáró biztonsággal, - hogy ezentúl már semmiféle könyv, okoskodás, egy zaklatott élet semmiféle véletlenje nem tudta megingatni hitemet, sőt ezt még soha meg sem érintették...

Claudel későbbi élete és költészete tanúskodik erről a robusztus hitről, amely ma már egyeseknek annyira magabiztosnak tűnik, any- nyira diadalmaskodónak, hogy érthetetlenül állnak előtte. "íme, egyszerre Valaki lettél", (Voici ^ue vous étes ^uelc^u’un tout á coup)- énekelte később Claudel Magnificat-jában. Az élő Isten érintette meg szívét és ő egyszerre felfedezte a személyes Végtelent, akinek jelenlététől összeomlottak a bálványok. "Uram, megtaláltalak téged; ledöntötted bálványaimat... " "Nevemen szólítottál. Kiválasztottál a velem egykorúak közül, mint valaki aki ismert engem". Claudel érzi a Jelenlétét, érzi, hogy valaki szereti és hívja. Mint Pál a damaszkuszi úton, a kegyelem villámcsapásától elkábítva nem is tudja mit tegyen, nem látja pontosan mit kíván tőle Isten. "Ne hidd, hogy ellenséged vagyok! Nem értem, egyáltalán nem látom, nem tudom, hol vagy. Mégis feléd fordítom könnyekkel telt orcám",- írja később ódájában.

Most már nem kell világgá menni; itt a katedrális boltívei alatt van a világ központja. Nem kell bejárni a világot újra kutatva, nem kontinenseket kell felfedeznie, hanem önmagát. Belül kell ajtót nyitni Valakinek, annak a vendégnek, aki - mint majd maga írja Jacgues Riviére-nek, nem hagy többé nyugtot neki. "Végre engedni kell!Ó, ajtó, be kell engedni a vendéget; reszkető szív, tűrni kell a mestert, őt, aki nagyobb bennem mint önmagam vagyok! "

Istenrettenetesenigényes. Az égből leszálló tűz megemészti az