A Szív, 1968 (54. évfolyam, 1-12. szám)
1968-08-01 / 8. szám
47 egyháztanító, korokon és évszázadokon át. A szentek ünneppé teszik a földi életet, mert megszentelik az életet. Nemcsak a magukét, de ebben a közösségben, a Szentek Közös- ségébenhatóerejük van ránk is, - ha elfogadjuk hatásukat. Ha figyeljük életüket és kérjük közbenjárásukat. A szentek élete azonban olyan ünnep, mint Krisztus élete. Amikor szépen megfestve a templomok falán elgyönyörködünk egy vértanú megdicsőülésében, amint barokk sugár-felhők között ragyogó arccal az égnek emelkedik, többnyire bizonyos pózban és természetellenes lelkendezéssel, tudhatjuk, hogy a vértanúság nem ilyen barokkos pompával történt. Azok a vértanúk akár az első századokban, akár tegnapelőtt, akár ma szenvedik vértanús águkat, elszakítva a barátok, segítők, részvétteljes tekintetétől: ellenségek megalázó, gúnyos, megvető tekintete alatt a testi káizatások borzalmas és lelki kínzatások irtózatos megpróbáltatásai alatt fetrengtek abban a tudatban, hogy csak ki kellene ejteni a kívánt szót, csak el kellene árulni a Zászlót, amire életüket tették és akkor mindjárt elmúlna a megpróbáltatás. Elmúlna? Tudták, hogy a megalkuvás és árulás lenne az igazi társta- lanság és kitaszítottság, a lélek örök mardosása és nyugtalansága. MintKrisztus maga, elhagyatva látszólag magától az Atyától is, akiért szenvedett - elhagyottan, látszatra még Krisztustól is messze, vergődtek ugyanazon a Keresztfán, melyre 0 feszíttetett. De a megkínzott test fáradsága, az oroszlánok tátott szája, a forró olaj, az ízületeket letépő csipeszek vagy a modern injekciós tűk között nem látszott számukra vigasztalónak semmi gondolat, semmi imádság s mégis kitartottak, mert elárulni nem lehet azt, amire születtek. Igen, a vértanúk ünnepei ragyogóan piros ünnepek. A vértanúk teste is megdicsőült a szenvedés után, de kínzatásuk idején bomló, búz- hödt, szennyes, véres és verejtékes testek voltak azok. Igen, a lelkűk pirosán izzott a Szeretetben, mint a miseruha piros izzása, amiben miséjüket mondja a pap, de mikor ezt a Szeretetet legizzóbban gyakorolták, akkor nem piros selymek és hullámzó aranyfelhők vették körül őket, hanem a magányos hősiesség Áldozata. A hitvallók hosszú sora Krisztustól a mai napig az a díszes és csodálatos menet, mely meg nem áll soha, hiszen új emberek születésével új Krisztushordozók is jönnek, de ez a díszes menet nem mindig fórumokon, nagyon ritkán tapsoló tömeg és legtöbbször meg i
