A Szív, 1968 (54. évfolyam, 1-12. szám)
1968-08-01 / 8. szám
40 Éltél már hosszabb ideig falun? Én falusi gyerek voltam. Házunk a domb alatt épült. A dombot magastomyú templom uralta. Keresztjét messziről lehetett látni. Ebbe a templomba sokat jártam. Az iskolásgyerek otthon szépenkezet csókol szüleinek, aztán misére megy. Evente négyszer gyónni kellett a nagy bűnöket: a csúfolódást, a füllentést, a cigaretta és datolya csenést; mindent, de mindent... Jó volt gyónni, mert ilyenkor összebékültünk, még akkor is, ha pajtásaim között akadt olyan, akire nagyon haragudtam... Vasárnap nyolckor, a beharangozáskor megtelt a templom és mi hosszú sorokban átvonultunk az iskolából. A padokban jobbról, amint illett, a nagybajszos, feketeruhás, fényescsizmájú emberek ültek. Balról a kendős nénik, akik imakönyvük mellett szentolvasót csörgettek. A padok előtt jobbról a legények, balról a nagylányok álltak. A legények izegtek-mozogtak, a lányok pedig lesütötték szemüket és színes ruhájuk felett összekulcsolt kezüket néha arcukhoz emelték. Kezükben imádságos könyv, gyöngyház-olvasó, az imakönyv között egy szál friss virág, az olvasó alatt pedig csipkekendő... Mi gyerekek a padsorok mellett álltunk és vártunk a csengetésre. Ha kijött a tisztelendő úr szép miseruhájában, első dolgunk volt megnézni, hogy kik "minisztrálnak" és hogy hányat "vétenek". Mert nehéz volt ám ministrálni! Könnyen összekeverte az ember, mikor kell állni, mikor térdelni, mikor a könyvet átvinni, mikor középre menni I A közös imákat büszkén mondtuk, mert a mi hangunk vezette az egész népet. Az éneket is nekünk kellett volna vezetni, de hiába mondta a tanító úr, hogy olyan gyorsan kell énekelni, mint az orgona mutatja; itt alul maradtunk, mert a nénik szerették elnyújtani az éneket... Áldozáskor volt aki áldozott közülünk is. Mi voltunk az utolsók
