A Szív, 1968 (54. évfolyam, 1-12. szám)
1968-04-01 / 4. szám
29 a Jola néni"; meg az is, hogy "volt lelked tőrt döfni az én fájó szívembe egy zsinati határozat miatt?" O viszont, - tudják, - olyan félig savanyú, félig édes hangon seppegte el a köszönést, amiből azt is értheti az ember, hogy "no, szegénykém, még te is ezen a világon élsz?", - de azt is, hogy "nekem nem akarsz szót fogadni, virágszálam" - Ilyen szívélyes módon köszöntöttük egymást. A régi szép barátság kútba esett. Nahiszen. Az első három nap csak megvoltam valahogy. Végtére is, nemcsak egy tisztelendő van a világon? Nem igaz? De már a negyedik nap megbántam mindent. Csakhogy azt még akkor magamnak sem vallottam be, nemhogy másnak is elmondtam volna. Higgyék el, azóta éjjel-nappal könnyes a szemem. Ezt érdemeltem meg ennyi esztendő után? Képzeljék! Amikor megüzentem neki, hogy rendben van, hát nem ülök a régi helyemre, - azt üzente vissza, hogy nyugodjam meg, ő jól érzi magát! Azóta csendes háború folyik köztünk. Pedig van az én szemem olyan éles, hogy észreveszem amit látok. Neki sem éppen mindegy! Csakhogy mind a ketten olyan keményfejűek vagyunk, hogy ezer szerencse, ha nem én vagyok az anglikán prímás, meghogy a kistisztelendő sem a római pápa, mert akkor soha semmi sem lenne az öku- menizmusból. (Ez a szó, ha nem tudnák, azt jelenti, hogy akik ösz- szevesztek, béküljenek ki!) Ha maguk látnák, milyen hercigül nézünk ki, amikor most már több mint fél éve játszuk az "Összetörted a szívemet" című, nemlétező film főszerepét! Semmilyen megoldásra nincs remény, mert valamelyikünknek alázatosnak kellene lennie, - ilyen erényt azonban nem árulunk. Olyan egyformák vagyunk mi ketten, mint két pulykatojás. Semmit sem változtam, beismerem. Olvashatják, mi mindent írok össze. Hogy el ne felejtsem; a pulykatojások héja nem egészen fehér. Ha én az esti misére megyek, a kistisztelendő már reggelmeg- misézett. Ha felmegyek a kórusra, hogy segítsek egy kicsiténekel- ni, - a kistisztelendő kivételesen csendes misét rendez. Haodaállok a gyóntatószéke elé, - a szomszéd községből való öreg papot ülteti ki maga helyett gyóntatni. Ha viszont ő jön a mi utcánkba, lebocsá- tom a redőnyt az ablakomon, nehogy ártson a napfény a függönyöknek. Valamikor bezzeg nem szégyellt rám ajtót nyitni, hogy azt mondja: - Rendbehozzuk-e a Matyóka Feriékházasságát, szülikém? Smenten ki is főztük, hogy miként közelítjük meg a fiatalokat. De most? Ne is kérdezzék. Mióta összecsaptunk, négy pár állt össze az utcánkban,
