A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1967-12-01 / 12. szám
3 Az önmegtagadást és a kereszteket annyira megszerették, hogy már elviselhetetlennek tűnne fel számukra az élet nélkülük. Örülnek a meg nem érdemelt megaláztatásoknak, mert azok hasonlóbbakká teszik őket Krisztushoz. Imában és Isten jelenlétének tudatában töltik egész napjukat, a- nélkül, hogy ez meggátolná őket kötelességeik teljesítésében. Vágyakoznak az Istennel való egyesülés után az Oltáriszentségben és a mennyországban. Erényeikben különösképpen is megnyilvánul a rendkívüli isteni kegyelem, amelynek azokat köszönhetik, s ami hősies tettekre is képesíti őket. Nem szükséges velejárója ugyan az életszentségnek, de gyakori jelenség, hogy Isten még rendkívülibb adományokban is részesíti választottjait. Érdemes imádságos lélekkel megvizsgálnunk, hogy mi a lelkiéletnek melyik fokára jutottunk el eddig, s jelenleg hol állunk? Ahhoz, hogy helyzetünket megítélhessük, nem elég, ha a jelek egyikét-má- sikát felfedezzük magunkban, vagy hogy rövid ideig teljesítsük valamelyik fok feltételeit. Állandóan és állhatatosan törekednünk kell a lelkiélet feltételeinek megszilárdításában és a fokozatos előhaladás- ban. Csak az üdvözül, aki mindvégig kitart az Istenhez vezető úton és buzgón közreműködik az Általa oly bőkezűen nyújtott kegyelmekkel. A HARANGOZÓ APÁCA. . . . ------------------------------------------------------------Nem mindennapi képet közölt minapi számában a horvát kától ikusok lapja, a "Glas Koncila"(Zsinat hangja). A kép Ázsiában, a Fülöp-szige- teken készült egy katolikus missziós állomáson, s egy apácát ábrázol, aki egy kapuszerű állvány előtt harangot kongat. Nem akármilyen harang ez. A missziós állomás szegény, nem tudott Európából hozatni magának hagyományos, bronzból öntött, a Boldogságos Szűzvagy másszen* tek képével és jámbor fel iratokkal díszített harangot. Az elmúlt világháborúból azonban ott maradt a missziós állomás területén egy fel nem robbant repülőbomba. Szétszerelték, kiszedték belőle a gyilkoló töltést ésa köpenyt állványra függesztették. Ezt kongatja vaspálcával a szerzetesnő a pálmafák és kecses, leheletkönnyű faházak között, amelyeket pehelyként fúj el egyetlen iIyen érckolosszus, ha felrobban. Az ember, amíg a szelíd apácát nézi, eltűnődik. Vajon milyen lehet egy ilyen bombaköpeny hangja, ha haranggá szelídül? Nyilván nem csengő, vidám szopránhang, hanem mély, szívbe markoló, minta megtértek vallomása.
