A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-01 / 1. szám
2 felebarátunkhoz. És sohasem leszünk szentekké, ha akár Istent, akár felebarátunkat kihagyjuk a számításból. Csak amikor Krisztus résztvevő tekintetével nézem felebarátomat, akkor kezdem felfedezni saját hibáimat. És csak amikor érzem annak lélegzetfojtó szükségességét, hogy tegyek valamit a szerencsétlenekért, a boldogtalanokért, a bűnösökért, akkor kezdem felfogni, hogy milyen sokat kell még dolgoznom saját tökéletességemen. Ezt a leckét még az apostoloknak is meg kellett tanulniuk. A Mester sokban megosztotta velük hatalmát, és ők is csodákat műveltek. De amikor az ördögök kiűzésével próbálkoztak, elakadtak. Miért? - kérdezték sértődékenyen. - Miért nem engedelmeskedik nekünk az ördög? - Kívánom, hogy láthattam volna az Ur sokatmondó tekintetét, amikor megválaszolt nekik: - Ez a fajzat nem űzhető ki másképp, csak imádsággal és böjttel. Még a világtól elzárkózottan, az Oltáriszentség előtt éjjelnappal imádkozó apácák se tudnák betölteni hivatásukat, ha megfeledkeznének erről a leckéről; ha nem fognák fel, hogy hűtlenné válnak hivatásukhoz, amint imáikat és önmegtagadásaikat csak saját lelkűk tökéletesítésére használnák fel. Éppen azért tudnak oly sok jót tenni az egyházban ezek a világtól elzárkózott apácák, mert lelkűket kiimádkozzák másokért, a bűnösökért és a szükséget szenvedőkért. Tűnődöm azon, hogy tévedek-e, amikor azt gondolom, hogy a jámborkodó és a szent, az igazán szent lelkek között ugyanaz a különbség, mint az önzők és az önzetlenek között. Azok, akik hosszasan imádkoznak és gyakran áldoznak anélkül, hogy előbbre haladnának a tökéletességben, tegyék fel maguknak a kérdést; - Mennyire vagyok tudatában annak, hogy őrzője vagyok testvéremnek? - Jó mértéke ennek, hogy mennyire ingerel fel, ha meg kell változtatnom terveimet (akár imáimra vonatkozólag is), azért, hogy másokon segíthessek. Egymásik jele ennek; hányszor nyom el minket az álom esténként, miközben mások nehézségeinek megoldásán gondolkodunk, s nem a sajátunkén? Krisztus példáját már annyiszor hallottuk emlegetni, hogy nem tesz kellő hatást ránk. De mégis jó emlékezetünkbe idéznünk, hogy Krisztusnak csak egy csodára volt szüksége ahhoz, hogy istenségét bizonyítsa. Feltámadása egyedül elégséges lett volna ehhez. Isteni Szíve túláradó szeretetének tulajdoníthatjuk úgyszólván minden többi csodáját. Ő nem úgy járt az emberek között, mint aki tetszeleg saját
