A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1967-06-01 / 6. szám
34 Még a betegágyban is folytatta kis önmegtagadásait. Amikor szomjas volt, lemondott annak csillapításáról. Visszautasította a szőlőt, amelyet pedig annyira kívánt. Mikor szeretett volna felkelni, hogy imádkozzék, inkább engedelmeskedett édesanyjának és az ágyban maradt. A mellében érzett éles fájdalomról csak Luciának beszélt. Ezt is felajánlotta Mária Szeplőtelen Szívének tiszteletére.- Mondd meg mindenkinek, hogy Isten Márián keresztül adja nekik a kegyelmeket, - mondotta.- Nem tudom, hogyan van, de érzem Urunk jelenlétét bensőmben. Megértem, amit mond, de nem látom Ót. De olyan jó Vele lenni... - árulta el érzelmeit máskor. Mikor Lucia mise után meglátogatta őt, megkérdezte tőle: /- Áldoztál? - Igen. - Gyere ide közelembe, mert szívedben van a Jézus. Ó, bár én is áldozhatnék! Ebben az évben háromszor jelent meg neki a Szűzanya, ágya mellett állva, és bátorítva őt. 1919.decemberébenlátta őt harmadszor.- Asszonyunk eljött meglátogatni engem a múlt éjjel, - újságolta örömmel Lúciának. - Azt mondta, hogy Lisszabonba fogok menni egy másik kórházba. Azt is mondta, hogy miután sokat szenvedek, meg fogok halni. Egészen egyedül fogok meghalni. De azt mondta, ne féljek, mert Ó el fog jönni és meg fog találni engem, és az égbe visz. Kisvártatva azonban sírva fakadt:- Sose látlak ismét, Lúcia.- Elmegyek majd, meglátogatlak a kórházban.- Nem, nem fogsz meglátogatni. Nézd, imádkozzál értem sokat, mert egyedül fogok meghalni. Egy másik alkalommal is sírva fakadt arra a gondolatra, hogy egészen elhagyatottan fog meghalni. Lúcia vigasztalta:- Miért bánkódol amiatt Jácinta, hogy egyedül fogsz meghalni, ha Asszonyunk eljön és magával visz téged?- Igaz, nem törődöm vele. De nem tudom, hogyan van, néha elfelejtem, hogy ő eljön értem s magával visz engem. Senki sem vette komolyan Jácinta szavait a lisszaboni kórházat illetőleg. A falusiak ritkán engedhették meg maguknak a fényűzést, hogy kórházba menjenek. És Lisszabon 90 mérföldre volt
