A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-02-01 / 2. szám
44- Ja, ja, - a változások, az átmenetek csak ruhacserék, az élet minden pillanatban újjászületik. A fák, a virágok, a színek, atenger, a föld, az ember! Kezét most előrenyújtotta és mintha biztatni akart volna, megveregette a karomat.- Ja, ja, én is levetem ezt a fáradt téli tuhát. Mennyi a fény arrafelé! Alig tudok belenézni most, ezekkel a fáradt szemekkel. De majd... Négy nap múlva eltemettük papa van der Verthet. A "levetett ruha" ott feküdt a koporsóban. A napfény szikrázva égett át az ablakokon és a szentek mozdulatlan képei színes erekben folytak szét a templom padlózatán. A füstölő könnyű köde vakítóan csillogott és az áldozat kelyhén megcsillant a napfény. A ministránsok, mint tavaszi madarak, tele torokkal énekelték a gyászdalokat. Azok most úgy hallatszottak, mint a feszülő élet örömtől duzzadt kiáltásai. A sötétbe öltözött családtagok és rokonok arcán nem a szokásos szomorúság tükröződött, inkább a meghatottság. Papa van der Verth szürke gyász-autója elkanyarodott a templom mellett. Irányt vett a temetődomb felé, ahol friss fák, tegnap nyílott virágok között tért a "levetett ruha" a mindig megújuló élet takarója alá. PÁRBESZÉD Az egyetemi hallgató hívó' volt, professzora nem hitt Istenben. Köztük folyt le a következő párbeszéd; • Hallom, On hívő keresztény?- Igen, professzor úr. • S Ön valóban hiszi, hogy a Szentírásban Isten szavát olvashatja?- Igen, professzor úr.- S mikor volt utoljára kezében a Szent írás?- Talán egy hete, professzor űr.- Ha nekem lenne olyan könyvem, melyről hinném, hogy abban Isten szavát találom, egyetlen nap sem múlna el anélkül, hogy ne olvasnék belőle.
