A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-02-01 / 2. szám
9 LELKEM ÚTJA- Egy megtérés története. Az ebédlő titka mindnagyobb jelentőséget nyert fantáziámban. Ha a csukott ajtó előtt elmentem, önkéntelen meghalkítottam lépteimet és a szívem hevesebben dobogott. Lassacskán nemcsak az ebédlő mellett, de az egész házban, különös titokzatosságot éreztem a levegőben. Egy napon váratlan dolog történt. Látogatóink érkeztek.Elhatároz- ták, hogy néhány napig ők is itt maradnak az üdülőben. Megkérdezték a kulcsos apácát, hogy kaphatnak-e itt ők is szobát? Az apácaigen- lőleg felelt és mindjárt készségesen kinyitogatta a szobákat. Kiscsoportba verődve mentünk a kulcsos apáca után és benéztünk a szobákba. Ahogy az ebédlőhöz közeledtünk, a szívverésem is elállt... Az apáca megállt az ebédlő előtt.- Ez kérem, a közös ebédlő, - mondta és kitárta az ajtót. Valamennyienbeléptünkaz ebédlőbe. Mohón néztem körül: egyszerű étkező-terem, középen hosszú asztal, köröskörül székek, a háttérben hatalmas pohárszék. Igen nagyot csalódtam. Hol van hát a titok? Már ment is mindenki kifelé. Még egyszer körüljártattam a szemem... és akkor egyszerre, a falon megláttam; a soha nem látottat! A falon hatalmas kereszt függött és a kereszten egy véres ember! Mindenki kiment az ebédlőből. Senki sem vette észre, hogy én ott maradtam. Néztem, néztem a furcsa keresztet. A véres ember kezébe és lábába nagy szögek fúródtak. A szögek alól vér jött. A homlokát nagy tövisek szúrdalták, - vérzett a feje is, - a testéből is vér csurgott alá. És az arca? Micsoda szörnyű kíntól vonaglott ez az arc! Rémülten kérdeztem magamtól; kép-e ez? vagy szobor? vagy talán... élő ember?! Szerettem volna elrohanni innen, rohanni messzire, de nem bírtam mozdulni. Lábaim földbegyökereztek. Néztem a véres embert... Ki vagy te? - sikoltottam magamban, - és az ebédlőre nagy titok
