A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)

1966-10-01 / 10. szám

41

ták javítani, vagy legalább megmutatni. Nem akarták elhinni, hogy nem értek órához. Mikor sebeiket mutatták, s orvosi tanácsokat kértek tőlem, hiába mondtam, hogy nem sokat értek hozzá. A misszionáriusok mindenhez értenek, jobban, mint mi, torkoltak le. Nem tudtam meggyőzni őket, hogy sajnos, én nem vagyok mindentudó.

Lassanként néhány fiatal katona hozzámmelegedett. Egyiknek elvitte a jobbkezefejét egy kézigránát. Piszkálta és fölrobbant. A másik haslövést kapott a japánoktól. Egyiknek amputálták a lábát, merta sok gyaloglásban papucsa feltörte a lábát és a seb elmérgesedett. Az egyik fiatal tiszt egy hétre állandó vendégem lett. Súlyos tüdőbaja alig engedte a lábán. Görcsösen ragaszkodott az élethez és komoly problémák kínozták. Éppen Lukács evangéliumát lapoztam, mikor egyszer bejött hozzám. Nem volt senki a szobában rajtunk kívül.- Mit olvas, Atya? - kérdezte.- Szent könyvet, az élet problémáiról.- Mit mond az a könyv az életről?

Mesélni kezdtem Krisztus életét és tanítását. Csendesen, szomorúan hallgatta. Aztán megszólalt:- Atya, azt mondják, hogy ez mind babona. Egyet nem értek. Te iskolázott ember vagy.

Fölvette az evangéliumot. Lassan silabizálta. Visszaadta.- Amit nem értek az, hogy ti hisztek ezekben a babonákban. A tudomány nem bizonyította be, hogy ez mindképzelődés és gyerekmese?- Nem.- Ez az mi engem nyugtalanít. Nem te vagy az első, Atya, akit ismerek. Figyelem, hogy éltek. Hallgatom néha mit mondtok. Ti hisztek ezekben a szavakban. Mi, mi honnan tudjuk, hogy nincs igazotok? A mi tanítóink honnan tudják? Miért haragszanak rátok?

A szeme kezdett lázasan csillogni.- Mondd, Atya, hát azért születtem, hogy most tehetetlenül meghaljak?... örökre? Énahazámért álltam katonának. Megsebesültem, árkokban csúszkáltam, föld alatt éltem, éheztem, fáztam. Tüdőbajt kaptam. Az a sok gazember, aki ujját sem mozdította, hogy megvédje a hazáját és boldogan, gondtalanul, mások zsírján hízva élt, azok is meghalnak... örökre. Hát nincs igazság? Meghalni... örökre. Néha úgy érzem, hogy nem halhatok meg... örökre. Élni akarok! Ha már meg kell halnom, hát legyen. Ebből a betegségből nem gyógyítanak már ki. Talán nálatok, a missziós kórházban lehetne segí-