A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)

1966-08-01 / 8. szám

2

ha megfeledkezünk magunkról, és beleképzeljük magunkat az őhelyzetükbe. A férj hamarosan észreveszi, hogy felesége segítségre szorul. A feleség érdeklődni kezd férje kedves sportja iránt, s eltársalog vele erről. A nagyfiú észreveszi kis húgát és eljátszik vele. A nagylánynak eszébe jut, hogy a nagymama szemei már nem bírják az olvasást, s felolvas neki.

A szülők észreveszik, hogy serdülő gyermekeiknek fokozott sze- retetre és megértésre van szükségük, s látszólagos vadságukkal, gorombaságukkal és dacoskodásukkal éppen ezeket az igényeket igyekeznek takargatni. Sokszor vágyakoznak az után, amit látszólag visszautasítanak.

A gyermekek megérzik, hogy mit gondolnak szüleik, mi megy végbe lelkűkben, és tudják, hogy azok a köztük fennálló korkülönbség ellenére is együtt éreznek gyermekeikkel. Megérzik szüleik szomorúságát amikor ők megfeledkeznek róluk, élesen vágnak vissza nekik, vagy engedetlenek. Tudják, mily öröm tölti el lelkűket, ha levelet kapnak gyermekeiktől, vagy telefonon beszélhetnek velük, vagy figyelmességük egyéb jelét tapasztalják.

Az öregek megértése.

Még inkább szükségük van a fiataloknak az idősebbek lelkiállapotának megérzésére. A következő levélrészlet segíteni fogja őket ebben. Egy idős édesanya írta le benne lelkiállapotát;

"A végtelenül jó Isten tudj a és megérti nyomorúságos helyzetünket, veszteség érzetünket és főképpen titkos fájdalmainkat. Nem sírhatunk azok előtt, akikkel együtt élünk, nem értenének me^ minket. Azt mondanák: "Miért sírsz? Hiszen mindened megvan! " Ok észre sem veszik, mi hiányzik nekünk. Nem is gondolnak arra, hogy szívünk mennyire vágyakozik a meleg együttérzés és a mosoly után, főleg azok, aki nem érzik a kisgyermekek ölelő karjait nyakukon, hanem csak a saját dolgaikkal elfoglalt felnőttek között élnek, akiknek nincs idejük rájuk! Ha pedig igyekszünk bekapcsolódni társalgásukba, hamarosan elhallgattatnak azzal, hogy nem lehet ma 25 évvel ezelőtti módon élni. Az idők megváltoztak. Alkalmazkodni kell hozzájuk. Mi pedig már életünk vége felé járunk. Mivel maradiak vagyunk, jobb, ha hallgatunk. Behúnyjuk szemünket és visszafojtjuk könnyeinket. De szívünkre súlyos ólomcseppekgyanánt hullanak köny- nyeink. Ki képes ezt megérteni, aki maga nem szenvedte végig? Nem tehetünkmást, mint szundikálunk éjjelente magános szobánkban, régi fényképeinkkel és emlékeinkkel, amelyek senkit sem érdekelnek,