A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-07-01 / 7. szám
38 hallgatott. Vártunk, vártunk... Kíváncsi voltam a parancsnokra. Sokszor értelmes emberek, nem egyszer középiskolával. A parancsnoknem jött. Üzenetet küldött, hogy nagyon el van foglalva, menjünk utunkra. Ki tudja, hányszor jártam már így! Vezető embereik egyszerűen kerültek bennünket. Nem lehetett találkozni velük. Ha véletlenül úgy hozták a körülmények, óvatosan, egy-két szóval intézték el ügyünket. Sohanem kérdeztek világnézetünk után és soha nem akartak meggyőzni bennünket a magukéról. Újra úton voltunk. A kocsis ostora pattogott. Az öszvérek úgy vágtattak, minta versenylovak. A beteg lány megint megnyugodott és Li atya újra törölgetni kezdte homlokát. Ebédelni kellett volna, mert jóval elmúlt délidő. Csak rövid időre álltunk meg egy útszéli kútnál. Az öszvérek mohón feküdtek a vödörnek. Mi is. Aztán tovább. Erre már nagy esők lehettek. A kivájt, mély fekvésű út folyóvá vált sok helyen. Az öszvérek a szügyükig elmerültek. Meg-megáll- tak, horkantottak és ittak a szennyes vízből. Oldalukon friss hab. keveredett a beszáradt szennyes verejtékkel és felfröccsenő sárral. Cudar meleg volt. Eteles zsákunkból gőzölt búzaliszt cipók kerültek elő. Amelegbenkiszáradtak, akár port éreztem volna a nyelvem körül. A kocsis széles kukoricalepénnyel bajlódott. Megkínáltam a búzacipóval ésőnembánta, hogy száraz. Nekem három napra is sok lett volna az, amit fél óra alatt bepakolt és mintha csak az étvágya jött volna meg, két hatalmas kukoricalepényt nyelt el utána. Sietnünk kellett, ha sötétedés előtt célhoz akartunk érni. Nem sok reményünk volt erre. A rossz út, a vörösöknél elvesztegetett idő komoly feladatot jelentett az öszvéreknek. Már nehezebben bírták a szekér rángatását, mint mi a gyaloglást. De a kocsis új életre kapott és nagyokat suhintott az öszvérek füle mögé. Azok nem törődtek a csípős ostorral. Ez nem jó jel. Abbahagyták már az ivást is útközben a sáros vízből és cuppogva vonszolták fáradt lábukat. Ez sem volt jó jel. A legrosszabb közel alkonyaikor jött ránk. Egy előttünk fekvő faluból lövöldözés hallatszott. Megálltunk. Mikor gépfegyver is keveredett a puskalövésekbe, a kocsis megfordult és ránknézett.- Menjünk, itt nem állhatunk.- Lehetetlen! Forduljunk vissza!- Vissza? A színészek vagy a katonák közé?- A legokosabb. Itt meg belénk lőnek.- Várjunk. - Jó, várjunk. A lövések zaja elhalkult, aztán nagyobb erővel újra kezdődött.
