A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)

1966-06-01 / 6. szám

25

LELKEM ÚTJA- Egy megtérés története. Hamis fények füzében.

Mint naplóm is mutatja, 17-19 éves koromig sajátságos előérzetek lobogtak bennem. Ereztem, hogy az Isten egy új, ismeretlen útra hív. De hol van ez az út? Hiába kerestem. Az előérzetek nem csaltak: igazi, mély sejtelmei voltak ezek lelkemnek. Az egyetlen útra vonatkoztak, mely az üdvösséghez vezet: az igaz hit útjára. Akkor még nem értettem meg lelkem szavát. Csak éreztem, hogy lelkem a végtelenbe tör, valami örökbenyúló, hatalmas dolog után vágyódik. Nem értettem, hogy mi lehet az? Végre feltünedeztek előttem új fények és én futottam feléjük. Hamis fények voltak. Valahányszor közel értem, ki kellett ábrándulnom; nem ezt kerestem!

Ilyen hamis, hívogató fények voltak kezdetben: a művészetek. Eleinte leginkább vonzott a szépirodalom. Rengeteget olvastam. Megoldást nem találtam. Majd magam próbálkoztam az írással és azt hittem, ebben kielégülést találok. Azonban csakhamar riadtan tapasztaltam, hogy nincs is témám s minél inkább erőltetem az írást, annál üresebb, tartalmatlanabb lesz a lelkem. Csalódottan felhagytam az írással, beláttam: ez nem lehet az igazi út.

Utána a színművészet kezdett vonzani. A dicséretek mérge ártott meg nekem. Már 5 éves koromtól kezdve szavaztattak. Minden iskolai ünnepélyen szerepeltem. Egy ilyen nyilvános szereplés alkalmával, az egyik újságíró így nyilatkozott; - Örök vétek lenne ezt a gyermeket nem kiképeztetni! - A kis vidéki városban, ahol éltünk, erre a kiképzésre nem volt lehetőség, de 19 éves koromban felköltöztünk Budapestre, és azt reméltem, hogy ott majd beiratkozhatom a Színi Akadémiára. Szüleim erélyesen tiltakoztak ez ellen. Alkalmam nyűt egyszer egy híres, pesti szülésznő előtt szavalni. 0 is biztatott; lépjek a színipályára. Szüleim még mindig ellenezték. En azonban azt gondoltam: hátha mégis ez az én utam? Hátha erre hív az isteni parancs? Es futottam a hamis fény után. Ha tehetséges vagyok - gon-