A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-04-01 / 4. szám
31 van már hátra. Szeretné kendet látni, mielőtt elmenne.- Engem, nem!- Szeretné kendet megkövetni a bánatért, amit okozott!- Késő a’ !- A fia is kért, hogy szólnék az anyja érdekében.- Nem fiam. Nem kellettem neki se. Maradjon ott... ahun van! Néma csend. Aztán elkezd dorombolni a cirmos kandúr gazdája lábánál.- Mán csak ez a jószág hú hozzám, - morogja.- Nézze, Máté gazda, én nem zavarom tovább. Megtettem, amire kértek, Etel meg a fia. A többi a kend dolga! No, Isten áldja, jó éjszakát! Senkisem tartóztatta, hát csendben kiosont. / Harmadnapra ismét kiment Almásra. Most csak gyalogosan. Erezte amozgásnomeg a természet-szolgálta vigasztalás szükségességét. Mikor odaért, Etel vért köpött megint. Mari, a nővére csak sír- dogált, miközben feltisztogatott.- Itt volt Máté, főúr, - szipogta.- Ne mondd?!- Itt a! Mindennap jön. Itt ül Etel mellett órákig. Kibékültek. A pap ránézett a betegre. Szinte földön túli nyugalom sugárzott megkínzott, sápadt, sovány arcáról és beesett szemeiből. Ez volt a beszédje. A pap szívét is öröm futotta át. így hát nem volt haszontalan az üzenetvivés. De nem mutatta érzelmeit.- Hogy történt? - kérdezte.- Etel szeretett volna beszámolni, de nem volt ereje, csak mosolygott átszellemültem Mari vette át a szót helyette:- Hát csak bejött, oszt ott állt, mint a szobor jó darabig. Nézte Etelt. Én meg a sarokba húzódtam ijedten, oszt csak vártam, mi lesz. Etel erre, nagy nehezen kimondta: - Máté, bocsásd meg, amit ellened vétettem! Erre Máté lezuhant Etel mellé. Rázta a nagy zokogás, oszt azt mondja... - Te bocsáss meg nekem, Etel. Erre Etel azt mondja: - Máté, neked kell megbocsátani nekem, mert így nem tudok elmenni. Erre Máté, még jobban zokogott: - Nem Etel, te bocsáss meg nekem, hogy olyan kegyetlen voltam! Huszonhét évig rád se néztem, de még el is akartalak emészteni. Nézd, evvel a két kezemmel akartalak százszor is megfojtani. Hát ennyi volt!
