A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)
1965-10-01 / 10. szám
14 MEGHALT A GYERMEKEM... "Meghalt a gyermekem. Nincs Isten". - Mit mondhatunk az anyának, aki elvesztette, ami legdrágább volt életében. Édeskeveset addig, míg a fájdalom tengere elönti lelkét. Mutassuk ki iránta szere- tetünket. Vegyünk részt szenvedésében. Később, mikor ismét képes lesz a gondolkozásra, esetleg segíthetjük őt annak megértésében, ami látszólag meghaladja értelmünket. Halálunkkal Isten iránt való adósságunkat rójuk le. Annak napját és óráját őtűzi ki, nem mi. "De miért az én gyermekem? Miért nem élhetett teljes életet, annak minden életszakaszával? Miért vette el őt, mielőtt még egyáltalán megismerte volna az életet?" Az elrettentő ebben a kérdésben az, hogy rendszerint Csákiakkor tesszük fel, amikor velünk, a mi családunkkal történt valami. Amikor felebarátunkkal történik, hamar túltesszük magunkat rajta. Amikor egy vadidegennel történik, ugyancsakrövid ideig sajnálkozunk, ha egyáltalán sajnálkozunk. Nem tudjuk talán, hogy minden pillanatban halnak meg gyermekek? Meg sem született gyermekek, kisbabák, kis fiuk és leánykák, akik még beszélni sem tudnak, vagy épp csak hogy megtanulták első imájukat, és Isten megengedi, hogy egy kocsi elüsse őket, vagy hogy fájdalmas betegség halálukat okozza. r Állandóan előfordul ez. Es ha ez igazságtalanság, akkor egyálta- Ián hogyan hihetünk Isten igazságosságában? Miért csak akkor vonjuk ezt kétségbe, amikor velünk történik valami? Ezzel azt mondjuk, hogy O csak addig igazságos, amíg velünk igazságosan bánik, jóllehet mindennap és minden órában "igazságtalanságokat" követ el másokkal szemben? Ily csekély a mi felebaráti szeretetünk? És ily túlzottan szeretjük önmagunkat? De tudjuk-e mi igazában, hogy miben áll Isten igazságossága? Mi megköveteljük tőle, hogy a mi gyermekünknek hosszú életet adjon, noha halvány fogalmunk sincs arról, hogy milyen lett volna élete. Nem tudjuk, hogy kicsikénk mit csinált volna életével, milyen szenvedések vártak volna rá és milyen hatással lettek volna ezek életére. Mégis úgy teszünk, mintha többet tudnánk Istennél, s mintha neki kötelessége lett volna életben tartani gyermekünket, megengedni neki, hogy felnőjjön, hivatást válasszon, megházasodjék és saját gyermekei legyenek.
