A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)

1965-09-01 / 9. szám

10 Oldalt kis kép függ a falon. Fekete keret szegélyezi. Az üveg alatt Michelangelo Sixtusi kápolnájának mennyezetéből egy bibliai jelenet vetül a szobába. A teremtés története ez. Isten Adámot ébreszti, aki még az álom és ébrenlét határán lankadó kezét teremtője felé nyújtja. Utolérhe­tetlen Mester az álom! Láthatatlan keze belenyúl az ismeretlenbe és életünk ősi mélyéből, napjaink közönyös tárgyaiból új terepet ala­kít. Ezen a színpadon a titokzatosság fénye a lámpa. Elő alakok, aki­ket jól ismerünk másképpen mozdulnak, nem azt teszik, amit meg­szoktunk tőlük. Élettelen tárgyak életre kelnek, jelentősek lesznek és formálni kezdik életünket. Próféták, művészek karmestere, álom! Mi lehet hétköznapibb, mint fáradtan felhúzni a keltőórát és egy sóhajjal ágyba dőlni: gyorsan aludni, korán kell kelni! Ám alighogy lehúnyjuk szemünket, - vagy talán éppen a keltőóra berregése előtt egy pillanatban - hirtelen látunk valamit, része leszünk valaminek, amit ébrenlétünkben soha meg nem éltünk volna. Éjfél után? Hajnal előtt? Ki tudja, mikor? Lihegő, tajtékzó hullámok a szemem előtt, vad vihar fordítja át a hullámokat, erdők tűnnek el benne. Az ég sötét, de mintha egy gigá­szi ujj intene és a tenger elnémul, a sötét kettéhasad. A parton ösz- szetört, köves fatönkök között pázsit szökken és lágy zöldje ellepi a komor partot. A pázsit felett egyszerre fák ringanak, fehér és sár­ga és piros viráguk illatot áraszt. A virágok és lombok között gyü­mölcsöket érlel a meleg, aranysugarú nap. Az egyik hajlás felett, az üres téren halk sóhaj hallik. Fatönk? Nem, mozdul. Mintha még egy volna a földdel, de már külön-alakja van: hosszú lábai, boltoza­tos mellkasa és íme, a feje mintha emelkedne. Mintha valami látha­tatlan parancs hívná, egyre emelkedik. A szépen formált férfitest felkönyököl. Karját előre nyújtja, - hív valakit? A szikrázó égen az Isten karja! Hatalmas ez a kar, csupa erő és lendület. A nagy kar mutatóujja Ádám, az első ember kezéhez ér. Az első ember bele­kapaszkodna ebbe az Isteni Ujjba, de el kell távolodnia tőle. Talán jobb volna, ha a Kéz alányúlna, fölemelné és fönntartaná. De külön sors indul útjára, a maga életét kell, hogy élje az Ember. Elszaka­dása szinte elviselhetetlen fájdalommal nyilai szívébe, de megadja magát sorsának. Körülnéz. Szemében csodálkozás: az élet csodálata. Csodálkozás önmagán, a környező világon. Szemeiben felhők úsznak, szelíd, nyugodt bárányfelhők álmos fénye. De az öntudat megmozgat­ja ezeket az álom-felhőket és Ádám szeme olyan tisztán fénylik, mint az ég odafönt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom