A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)
1965-09-01 / 9. szám
10 Oldalt kis kép függ a falon. Fekete keret szegélyezi. Az üveg alatt Michelangelo Sixtusi kápolnájának mennyezetéből egy bibliai jelenet vetül a szobába. A teremtés története ez. Isten Adámot ébreszti, aki még az álom és ébrenlét határán lankadó kezét teremtője felé nyújtja. Utolérhetetlen Mester az álom! Láthatatlan keze belenyúl az ismeretlenbe és életünk ősi mélyéből, napjaink közönyös tárgyaiból új terepet alakít. Ezen a színpadon a titokzatosság fénye a lámpa. Elő alakok, akiket jól ismerünk másképpen mozdulnak, nem azt teszik, amit megszoktunk tőlük. Élettelen tárgyak életre kelnek, jelentősek lesznek és formálni kezdik életünket. Próféták, művészek karmestere, álom! Mi lehet hétköznapibb, mint fáradtan felhúzni a keltőórát és egy sóhajjal ágyba dőlni: gyorsan aludni, korán kell kelni! Ám alighogy lehúnyjuk szemünket, - vagy talán éppen a keltőóra berregése előtt egy pillanatban - hirtelen látunk valamit, része leszünk valaminek, amit ébrenlétünkben soha meg nem éltünk volna. Éjfél után? Hajnal előtt? Ki tudja, mikor? Lihegő, tajtékzó hullámok a szemem előtt, vad vihar fordítja át a hullámokat, erdők tűnnek el benne. Az ég sötét, de mintha egy gigászi ujj intene és a tenger elnémul, a sötét kettéhasad. A parton ösz- szetört, köves fatönkök között pázsit szökken és lágy zöldje ellepi a komor partot. A pázsit felett egyszerre fák ringanak, fehér és sárga és piros viráguk illatot áraszt. A virágok és lombok között gyümölcsöket érlel a meleg, aranysugarú nap. Az egyik hajlás felett, az üres téren halk sóhaj hallik. Fatönk? Nem, mozdul. Mintha még egy volna a földdel, de már külön-alakja van: hosszú lábai, boltozatos mellkasa és íme, a feje mintha emelkedne. Mintha valami láthatatlan parancs hívná, egyre emelkedik. A szépen formált férfitest felkönyököl. Karját előre nyújtja, - hív valakit? A szikrázó égen az Isten karja! Hatalmas ez a kar, csupa erő és lendület. A nagy kar mutatóujja Ádám, az első ember kezéhez ér. Az első ember belekapaszkodna ebbe az Isteni Ujjba, de el kell távolodnia tőle. Talán jobb volna, ha a Kéz alányúlna, fölemelné és fönntartaná. De külön sors indul útjára, a maga életét kell, hogy élje az Ember. Elszakadása szinte elviselhetetlen fájdalommal nyilai szívébe, de megadja magát sorsának. Körülnéz. Szemében csodálkozás: az élet csodálata. Csodálkozás önmagán, a környező világon. Szemeiben felhők úsznak, szelíd, nyugodt bárányfelhők álmos fénye. De az öntudat megmozgatja ezeket az álom-felhőket és Ádám szeme olyan tisztán fénylik, mint az ég odafönt.
