A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)
1965-03-01 / 3. szám
2 egyre tágul, később az iskolában, a "világban", melyben él. ^.vallási ismeretkörének is szüntelen tágulnia kell. A felelet ott van a gyermek, a serdülő, a fiú, lány, a férj, feleség, a szülő, a beteg, az állampolgár, az orvos, ügyvéd, politikus, művész életére. Tudni kell a vallást sennél még többről van szó. Elsajátítani aHiszekegy minden szakaszát a lehető legkimerítőbb mértékben sem elég a lelkiélethez. A lelki élet, amint a szó is mondja: élet. Mi ad életet a vallási ismeretnek? Mikor kerül a vallásos ismeretanyag élő életünk vérkeringésébe? Akkor, amikora hit, a személyes, egyéni, magunk hite a fölvett ismeret- anyagot asszimilálja lelkűnkben és éltető erővé változtatj a. hit a katekizmus meghatározása szerint; "az értelem megegyezése mindazzal az igazsággal, amit Isten kinyilatkoztatott, az Isteni tekintély miatt, mely azt kinyilatkoztatta". Ezt a meghatározást akkor szövegezte így az Egyház, mikor védekezett azon tévedés ellen, mely a hitet az "érzésben" jelölte meg. hit azonban nemcsak az értelem műve, ahogy azt az Egyház feltételezi, de az egész emberé, az egész emberiszemélyiségé. Amit hiszünk az nem elvont tétel. A hit a Személyes Istent óién at egész teljességében. Személyiség fogad el élő, mindent átfogó, mindenre kiható Személyt, Istent. Ebből mindjárt következik, hogy nemcsak az tárgya a hitnek, amit "dogmák" megszövegeztek, hanem isten úgy ahogy van, egész teljességében, amennyire megismerhető s azon túl is, amennyiben emberi értelemnek kimeríthetetlen. Ha egy jőbarátunkban "hiszünk", akkor hitünk egész személyiségét átfogja. I stent a hit által egész életünkkel átkaroljuk. Nem állhat helyt ennek a követelménynek olyan "katolikus" állásfoglalás, mely elméletben "hisz", de gyakorlatban ellenkezőjét cselekszi annak, amit hisz. Ilyen válasz egy felmerülő kérdésre: "az én véleményemet akarod tudni, vagy a vallás válaszát?" - elképzelhetetlen a hívő ajkáról. Egy pápai enciklikát olvasva, lehetséges-e hívő ajkáról végső véleményként ez: "mivel az enciklika nem dogma, nem érzem kötelező erejét"? Vagy: (egyik serdülő a másikhoz) "mutass már nekem egy papot, aki beleegyezik abba, hogy szabadon lehet ölelkezni és csőkolózni a fiúkkal, akkor én is megyek gyónni". S tovább; "elvégre az orvos jobban ismeri az ember fizikai életét, hát neki adok igazat, ha születésszabályozást ajánl, nem a papnak, akinek nincs gyereke és nem tudja, hogy azoknevelése mennyi anyagi áldozattal jár... " (Vajon kérdezi-e magától az asszony, aki természetellenes módon
