A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)
1965-07-01 / 7. szám
3 jára mentem téli sétára. A nyáron zsúfolt tengerpartot szegélyező széles sétány néptelen volt. Amint a korlátnak támaszkodva a hullá- mokat néztem, mögöttem egy jól öltözött férfi ment el. Megállt, visz- szanézett. Ereztem, hogy szeretne megszólítani és beszélni velem. Először, mint szokás, dicsértük az időt, a tengert. Hamarosan magáról kezdett beszélni. Szinte órákon át mesélte sorsát. Jó családból származott, egyetemet végzett, megnősült, gyermekei már felnőttek, háza, félretett pénze van. - "Tudja, Uram, állapította meg, - meglepetésemre - hogy öt év óta ön az első ember, akivel ilyen hosszan el tudtam beszélgetni?! Senkinek sincs már ideje figyelni a másik emberre, időt áldozni rá. Pedig milyen jó, ha találunk valakit, aki meghallgat bennünket, érdeklődik sorsunk iránt! Ez a nap ünnep az életemben!" ^ ikor ezt írom, alighogy hazajöttem egy aggmenházból. Telefonon kértek, hogy menjek és lássam el szentkenettel a nagymamát, aki ezen a megadott címen van az aggok között. Fehérruhás ápolónő nyitott ajtót. Érdeklődtem a beteg után. Hogy ki is, vannak- e hozzátartozói. - "Ó igen, pontosan fizetnek minden hónapban pénzes levéllel, de alig jönnek látogatni szegény öreg asszonyt" - felelte. Meglepett a figyelem, a gondoskodás, a gyengédség, ahogy ez a fiatal ápolónő forgott a nagybeteg körül, aki szerette volna látni fiát, unokáit, de azok nem találtak időt látogatására. "Nagyon elfoglaltak" - igyekezett mentegetni őket és szomorú szeméből kicsordultak a könnyek. Mikor elköszöntem az ápolónőtől s említettem neki, hogy nem lehet könnyű ennyi öreg emberrel és asszonnyal bajlódni reggeltől estig, mosolyogva válaszolta: - "Már oly kevés időt töltenek közöttünk a földön, mindent megérdemelnek... " Ki az, aki szereti felebarátját. .. ? ^^világháború utáni években csak úgy áradtak Amerikából Kínába a segélyszervezetek élelmiszer és ruha csomagjai. Hsin- shiang városában voltam akkor misszionárius és segítettem a ruhaszétosztásnál. Egy kínai család kapott a csomagból minden szükséges ruhadarabot. A férfi a kabátzsebben levelet talált. Ez állt ott angolul: - "reméljük, hogy aki ezt a kabátot hordja, olyan szeretettel gondol ránk, mint mi őrá". - A ruha fontos volt, a család örült az adománynak. De a levél? Valaki messze földön ismeretlenül így gondol rájuk! Megkértek, hogy írjak választ nevükben, hiszen a cím is ott volt. Válaszoltam. A levél nem jött vissza, tehát kézbesítették. Két család találkozott, két idegen világ a szeretet melegét érezte és éreztette egymással. Mennyi örömet tud adni egy kis figyelem?!
