A Szív, 1964 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1964-11-01 / 11. szám
31 Már sötét volt, mikor vonatra szálltam. Akkor már alig lehetett látni, úgy omlott alá a tömérdek hó. A vonat tömve volt. Sok volt a kiránduló. A távoli hegyekből jöttek. Síelni voltak. Leégett arcok, megelégedett, vidám kacagás... A j ól eltöltött nap nagyszerű hangulata lengett a cigarettafüstös levegőben. Ülőhelyet nem kaptam. Próbáltam állva olvasni. "Kruscsev" volt a könyv címe. Kruscsev, az elnyomottakprófétája, a földi paradicsom hírnöke. Szívesen megmutatnám nekiHayakawa szobáját. Nem hinném, hogy elérzékenyül- ne. Különb dolgokhoz is hozzá van már szokva a diktátor szeme... Olvasás közben is egyre kergetik egymást agyamban a gondolatok: a világ sorsát intéző "nagyok", a síző, daloló fiatalságjhóleptekórház, a halállal viaskodó Hayakawa... Késő este volt, mikor Hiroshimába befutott a vonat. Hiroshimában nem esett a hó. Száraz, csillagos ég mosolygott az állomás előtti térségre. Szorgos hangyák módjára iramlik az emberáradat az állomásról, ki az utakra, terekre, autóbuszokra, villamosra. Atellen- ben, a tér másik oldalán gyanús női alakok sompolyognak. Este mindig ott strázsálnak az állomás környékén; várják, csábítják, vagy ha kell, karonfogva vonszolják a még élő halottakat a bún házaiba. A lelkek halottas házaiba... Pár hétre az említett beteglátogatás után levelet hozott a posta. Barátomnak igaza volt. Ez a betegség halálos volt. Titokban nagy megkönnyebbülést éreztem. Talán jobb ez így. - Kórház, halálszag, rokonok: nekem többé már nem ártotok... Hóesés, napfény, virágillat: Isten veletek. Nem nehéz válni tőletek. Nem nekem estél, másoknak ragyogtál, idegeneknek illatoztál... S mégis, mégis... Meleg tavaszi nap virradt Hiroshimára. Dél felé különös körmenetnek voltak tanúi az itteni jezsuita rendház csodálkozó noviciusai. Egy magas termetű, karinges, stólás pap lépeget fáradt lihegéssel a ház mögötti dombtetőre, a temető felé. Utána a megboldogult Hayakawa (talán) egyetlen férfi látogatója, egy 25 év körüli nyomdászfiú visz óvatosan egy kis ládikát. A ládika kendőbe van bebugyolálva. Majd két asszony következett. A végén egy-két szerzetes zárta be a menetet. A ládában Hayakawa földi maradványai voltak. Japán szokás szerint elégették a hullát. A temetőbe csak a hamvakat viszik. Ott külön helyiség van kis fülkékkel az efféle kisded koporsók számára. Az asszonyok egyike Hayakawa nagynénjének mondta magát. Nem látszott meg rajta különösebben a gyász. Legalábbis nem mutatta. Az
