A Szív, 1964 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1964-06-01 / 6. szám
34 falviakéval. Mert a községek ranglétrájába ezentúl az is beleszámítódik, hogy hol emeltek szebb emléket. Bizottság kereste fel a lőcsfalvi papot is, hogy vállalná el az ünnepi szónok tisztét, amit ő becsülettel el is vállalt. Az igazat ugyanebben a beszédben nem mondhatta meg, mert akkor ünneprontó lett volna, dehát legalább azt az igazat próbálja majdmondani, amit mások gondolnak igaznak ilyen alkalmakkor s ezzel majd valamiképp megadja a tiszteletet azoknak a fiúknak és férfiaknak, akik messze Muszka-országban vagy a Doberdón, vagy a Szerb-hegyek tövében alusszák örök álmukat. Mert ők valóban hősök voltak Isten szemében, hiszen bátran adták oda a legdrágábbat, az életet, ha nem is tudták, hogy miért... Parancs, parancs, s ők a parancsot utolsó leheletükig teljesítették. Seza fontos. Isten ezt a belső lelki áldozatot nézi, a többit majd elintézi az elfogulatlan történetírás később. S ha meg is állapítja majd, hogy a magyar nép hiába ontotta vérét, az ő vérük Isten színe előtt drága vér, mert önfeláldozóan, lelkesedéssel adták olyan ügyért, melyet szentnek és igaznak tartottak. Ilyen eszmélkedés vezette a lőcsfalvi papot, amikor kimondta az igent a felkérésre. Az ünnepség szép volt. Felemelő és megható. Könnyek csillogtak a szemekben, a május-végi napsugár megakadt bennük és még csillogóbbá tette, főképp az anyák, hitvesek meg árvák szemében gyémánttá varázsolta őket. Igaz, hogy Magasházy Jóska belesült a versbe, - az is igaz, hogy az énekkar a Szózat felső hangjaiban úgy vergődött, mint egy légy a pókhálóban. Az is igaz, hogy a bíró uram lámpalázában a főispánt tekintetes úrnak, a főszolgabírót meg mél- tóságos úrnak titulálta, de azért az ünnepség szép volt és minden évvel szebbé csiszolódik majd a nemzedékek emlékében. A díszebéd meg kipótolta az ünnepség fogyatékosságait, mert a csiga-leves pompás volt, a töltött káposzta meg egyenesen fenséges s az apátságibort, amivel megöntözték, dicsérni is felesleges, mert annak nem kellett cégér az egész megyében. Ám; mindez nem tudta felvidítani a főispánnét, mert olyan arccal ült, mintha rádült volna a lőcsfalvi Hősök Szobra. Hiába próbálta vidámítani a lőcsfalvi pap, akinek jobbján ült, vagy az ura, a főispán, aki a pap balján ült, nem jött meg a kedve sehogyan sem. S alig járt az ebéd a vége felé, kezdte unszolni méltóságos urát, hogy már mehetnének haza.- De drágám! Jó hangulat van, nem ronthatjuk el hirtelen távozásunkkal. ..- Nekem nincs egy cseppet sem jó hangulatom. Menjünk!
