A Szív, 1963 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1963-03-01 / 3. szám
40 ifjúságról, erőről és lendületről tanúskodtak, de szemeinek mély lo- bogása s szavai, melyek bár elütöttek a felnőtt férfiak tökéletes kifejezésmódjától, mégis érettségről beszéltek a fiúknak és ők csodálkozva hallgatták és el is hitték minden szavát. Az iskolából hazamenet Jósé valami belső ösztönzést érzett, hogy leszálljon a villamosról s a keresztező utca kis templomába menjen. A fiúk nem figyeltek rá, kedvetlenek voltak és az utcát bámulták. Nem is csoda! Mánuel túlment minden határon. Ott a villamoson is ki akart kezdeni Jóséval. Édesapjáról hangoztatott igaztalan vádakat, szemtelen vicceket kockáztatott meg Jóséról s mikor ő úgy tett, mintha nem hallaná, vallásosságát is kikezdte. Jósé minden erejét összeszedte, hogy türtőztesse magát, de érezte, hogy egyre képtelenebb erre. Ha Jorge le nem löki Mánuelt egy megállónál, ki tudja, nem lett volna-e komoly vége ennek az útnak ... A fiúk kedvetlenek voltak. Mánuel barátja magában dühöngött. Jorge és Tomás pedig az iskolai eseményekre gondoltak. így Jósé észrevétlenül leszállt, hóna alá kapta aktatáskáját, s besietett a templom faragott, régi ajtaján. Szokása ellenére, ma előre ment, egészen az áldoztatórácsig. Táskáját a korlátra tette, s arcát tenyerébe temette. Imádkozni akart. Azonban az iménti események annyira felizgatták, hogy gondolatai csak egymásután kergetőztek benne. Qsak annyit érzett világosan és biztosan, hogy jó itt lenni; itt minden csendes, derült, a szentek hős alakjai biztatóan és kedvesen néznek le rá; akik idejönnek, vigaszt, békét és erőt találnak ... Ott kint pedig, különösen tegnap, mennyi a gyűlölet és igazságtalanság! És közöttük is az osztályban ... ! Hirtelen visszatér lelke ide, ahol térdelt. Felnyitotta szemét és hosszan, nagyon sokáig nézte az oltárszekrény aranyozott ajtaját. Mintha át akart volna látni rajta, s nézni Azt, akiért ő most ide jött. Egyszerre érezte; tud már imádkozni. Forró lett a homloka, arca kitüzesedett és mélyen meghajolt. Biztosan tudta, hogy ott, abban a kis szekrényben az Ur Jézus lakik! Erre akkora öröm fogta el, hogy kiáltani tudott volna harsogót, nagyot, az 0 tiszteletére... ! De visz- szafojtotta kitörő lelkesedését és néhány percen át imádkozott azokért, akiket szeretett. Majd újra eszébe jutott az utca és az iskola. Mánuel, kit egy hete még szintén szeretett, de tegnap már megvetette őt, s tudta, hogy az amit ma gondol róla és érez iránta, az már sok, helytelen, hiszen gyűlölni nem szabad felebarátainkat és az Úr Jézus ilyesfélét is mondott egyszer, hogy aki megüti egyik arcodat, annak tartsd oda a másikat is. Ez a mondás hihető volt, míg tanulni kellett. De most?- Nem tudnék megbocsátani neki - súgta maga elé.
