A Szív Nagy Képesnaptára az 1954. évre (1953)

Sinkó Ferenc: Isten udvara

3át en udvat a

EGYSZER régen élt mifelénk, a kökénybokros és csipkerózsás dombok alján, egy jó ember. Annyira tele volt jósággal, hogy az emberek azt mondották róla:

« Ha ez nem üdvözül, akkor senki nem megy be a mennyek országába. »

Szétosztotta minden vagyonát a szegényeknek, magának épp csak egy kis házikót tartott meg, az özvegyek és árvák földjeit művelte és abból élt, amit azok alamizsnakép adtak neki. El nem mulasztott egyetlen misét, szája tele volt jámbor sóhajjal, a feje jámbor gondolattal. Nem egyszer a hajnal is é ren találta, úgy belemerült az imádságba a sasvári Mária szobra előtt, amely ott állt subládája tetején. Néha már rá is szóltak az emberek: « Ugyan, jó ember, minek imádkozol annyit? Minek töröd magad a jótékonykodásban? Hiszen már nem egy, hanem három mennyországot is kiérdemeltél. »

Éjszakánként is, mintha a csészékből a papirkoszoruval díszített Mária mellől és a tükör mögül is suttogást lehetett volna hallani. — Túlságosan jó vagy, jó ember. Pihenj egy kissé.

ILYENKOR az álmosság és a fáradság hétszer nagyobb súllyal feküdt rá, mint más alkalommal. S egyszer, amint igy imádkozott a Mária-szobor előtt, pirkadatkor, amikor már a csillagok fáradtan ragyognak, feje lehanyatlott, rá az ágya szélére. Úgy hevert ott az álom és ébrenlét között. Nagy csönd volt mindenfelé, a kutyák is kimerültek már az ugatásban és morogva kucorogtak a kazlak tövén. El is alszik talán a jó ember, ha meg nem koppanna a pitvarajtó.

— Mi lehet az, — kapta fel fejét — csak nem jár kint valaki ? Meg kellene nézni.

De lám, nem tudott felkelni. Nem is kell talán felkelnie, hogy megnézze, ki jár ajtaja előtt. A pitvarajtó roppant, nyikorgott és valaki bejött rajta. Mégis csak meg kellett volna nézni! De mire hátraforditotta a fejét, a kilincs lenyomódott szobája ajtaján és az ajtó lassan kinyílott. Egy szakállas ember állt az ajtóban a küszöbön, fehér ingben, nem volt előtte kötény, szőrtarisznya lógott a vállán és kampós görbebotot tartott a kezében. A fején kalap helyett fényes karika ragyogott.

A jó ember válláról lecsúszott a fáradság, mint egy nehéz szűr és feltápászko- dott.

— Isten hozott, — szólt az ismeretlenre, — mi járatban vagy ilyen későn ?

Nem ismersz rám? — szólt a késői vendég —, úgy elhagytad magad. Szent Péter vagyok.

— Ne haragudj Szent Péter — men- tegetődzött a jó ember —, elfáradtam és álmos vagyok. Ülj le nálam. Hozzak egy kis harapnivalót ?

Szent Péter felemelte a kezét.

— Ne hozz semmit, megyünk.

— Ilyen későn ? — álmélkodott a jó ember. Hová?

— Isten udvarába.

A jó ember elgondolkozott és leeresztette a fejét.

— Eljött az órám ? Akkor legalább annyit várj, amig tiszta ruhát veszek, így csak nem mehetek Isten színe elé.

Péter elmosolyodott.

— Ott úgyis más ruhát kapsz, ha megengedik, hogy fent maradj. Itt az ajtó, induljunk.

A jó ember akkor vette észre, hogy szobája falán még egy ajtó áll. Újra elálmélkodott.

— Itt ajtó van ? Még soha nem láttam, amióta itt lakom. Pedig milyen ismerős ez az ajtó.

— Igen, ott van minden ember szobája falán az ajtó, amelyik Isten udvarába vezet — szólt Szent Péter —, csak nem akarja senki észrevenni.... Induljunk, hogy idejekorán ott lehessünk.

Kinyitotta az ajtót és kiléptek a falon. Az ajtó mögött keskeny utacska kezdő62