A Szív Nagy Képesnaptára az 1954. évre (1953)

Sinkó Ferenc: A hétfájdalmu Szűz leánya

— 0, mondtam az édesnek: Sarol­ta, ha jelmégy a mennyországba, szo­ríts nekem is egy kis helyet... Nagyon szenvedett, szegényke, borogatást kel­lett raknom a Ms oldalára. Tüdő- gyulladása volt. És kehelt, szegényke, nagyon kehelt. Olyan csöppecske Szijjártó néni a ravatal mellett, hogy homlokával alig éri el a koporsó peremét. Utoljára becézi drága terhét, akit mindvégig kicsikémnek, kis aranyomnak neve­zett. Aztán nehézkesen kibotorkál a magas küszöbön, hogy átöltözzék. Mi magunkra maradunk a halot­tal. EGY ÉVVEL EZELŐTT ismer­tem meg személyesen, éppen barátom, László atya révén. Először nem akar­tam hinni, amiket róla mondott, mint ahogy Kaszap István kultuszá­tól is idegenkedtem mindaddig, amig egyénisége meg nem hódított. — Tavaly nyáron, egy fülledt vasárnap kerültem a beteg ágya mellé. Éppen a Legszentebbet hozta neki pap barátom. Nem volt sok, amit láttam, de megtántorodtam tőle. A Legszen­tebb vétele után áhítatba merült. Olyan áhítatba, amelyhez hasonlót életem­ben még nem láttam s amitől megré­mült bennem mindaz, ami rossz és bűn. Percekbe telt, amig össze tudtam szedni magam. Ugyanazt az áhítatot láttam az arcán, amellyel földműves testvéreim nézik az oltárt. — Mikor azonban összeszedtem ma­gam, butaságot követtem el. Legyek szálltak az arcára. Minthogy a kezét sem tudta emelni, nem tudta elhaj­tani őket. Legyezni kezdtem. Először nem hatott rá. De aztán rám pillan­tott. Én nyomban láttam hogy terhére vagyok. Elmosolyodott és csak annyit mondott. — Tessék hagyni őket. Mi jóbará­tok vagyunk. — Akkor nem értettem, mit akar mondani. Később jöttem rá, hogy azért mondja ezt, mert ezek a kegyet­len állatok is hozzásegítették a mega­lázó, a világ szemében csúfságnak számitó gyötrelemhez. — Mikor befejezte az áldozás utáni áhítatát, beszélgetés kezdődött közöt­tünk. Nem beszéltünk feltűnő és kü­lönös dolgokról, csupán a bűnösökről, akikért ő imádkozik, — soha nem mondta vezeklésnek szenvedését, de minden szava mögött érezni lehetett, hogy értük adta életét. Valahányszor rám pillantott, kényelmetlenül_ fe­szengtem a széken ágya mellett. Erez­tem, hogy keresztüllát a bőrömön. — Egy későbbi megjegyzéséből és egy üzenetéből aztán meg is bizo­nyosodtam, hogy nem csalt az érzésem akkor az ágya mellett. — A beszélgetés hatására legelső dolgaim egyike volt, mihelyt Pestre értem, sürgetni a kármelita atyákat, jegyezzék le ennek a csodálatos terem­tésnek a mondanivalóit, életét, — azt is, amit az emberek felé élt, de azt is, amit elrejtett előlük. A kármelita atyák bólogattak, de úgy éreztem, a belüllevők mosolyával néznek rám, a kívülállóra, aki szenzációvá akarja torzítani a belső élet titkait. Ez za­varba hozott és nem mertem belekon- tárkodni az egész ügybe. — így estem el a katolikus toll­forgató számára legizgatóbb szeren­csétől : hogy lejegyezhessem egy nagy hős harcát a lelkekért. És még csak nem is bosszankodhatom e csodálatos rend papjaira, mert be kell látnom, hogy igazuk van. MIKOR IDÁIG ÉREK emléke­zésemben a ravatal előtt, vékonylábú öregasszony lép be téli orosz sapkában és hatalmas katonabakancsban. A koldus felesége a hátulsó lakásból. Hosszú léptekkel odadobban a ko­porsó mellé és beszélni kezd: — Sarőta, Saróta ! Nem forgatlak többet, édes lyányom !... Elmentééél! De néno! Nyitva van a szemi. Ez jelent valamit. Tudom mit jelent! Vár valakit! Tudom, kit vársz, Sa­róta... Édesanyádat várod. 131

Next

/
Oldalképek
Tartalom