A Szív Nagy Képesnaptára az 1954. évre (1953)
Zrínyi József S. J.: Anyák napjára
c4> ny,am (EGY KÍNAI MISSZIONÁRIUSTÓL) Európa annyira messze van, nekem annyira múlt, hogy gondolattal sem érem utói. Idegen világ, láttam belőle valamit egyszer. Olyan most már, mint egy diákköri álom: gyors, szines, jön és már nincs is. Ami még nyugathoz köt, az egy- egy három hónaponkint érkező levél. A boríték nagybetűs cime már elárulja, ki irta. Sietve szakítom föl és mig szemem végigfut a sorokon, látom Anyámat, amint Írja a sorokat. Aztán nem látom őt, csak úgy tűnik, hogy valahol magasan járok, szárnyaim nőttek, szállók. A fájdalom véres csillagjai között suhanok tova; melegfényü, édes csillagok világítanak szivembe és a min- denséget elönti egy szomorú, csendes és kimondhatatlanul boldog mosoly: az anyám mosolya. Vájjon mit is ir? Ezt csak akkor tudom meg, ha másodszor olvasom levelét. És akkor sem tudok mindent: — mindent csak akkor tudok, ha harmadszor és tizedszer olvasom, ha már nem is olvasom, hanem a papírlapra nézek, a betűket figyelem és előremondom a mondatokat. Családi gondok fájdalmán túl anyám előrenyujtja karjait és tudom, hogy levelén át átölel. Egy lánya és egy fia van — egy halott férje, két halott gyermeke — házkörüli gondok— ez anyám világa. A holtakhoz kijár a temetőbe, asszony-lánya sorsán gyötrődik és fia felé vándorol a lelke. Vallomásokat mond, ilyeneket: « A hajam hófehér, napról-napra kisebb leszek... » Sírni kell ezen, vagy mosolyogni? Vagy együtt mind a kettőt? Vagy válaszolni, elmondani, hogy igy van? Vagy válaszolni és azt mondani, nincs igy? Hathónapos viszontagságos útja leveleimnek; te agyonimádott technika és civilizáció, hát nem érted meg, hogy most rögtön válaszolnom kell? Miért nem viszed el a válaszomat? Miért kell várni hat hónapot egy üzenettel? A papír kihűl addigra, a betűk elvesztik életüket. Nem tudok üzenni, Íróasztalomra ejtett kezekkel nézek ki az ablakon, ahol dús, hófehér köd gomolyog. December tizenhatodika van, nemsokára karácsony lesz — december tizenhatodika van, ma van a születésnapom, ma lettem huszonkilenc éves. Gomolygó ezügtköd, indulj útnak. Menj vissza az Óceánra, indulj tovább Európa felé, Magyarország felé, Dunántúl felé, egy ház felé, ahol születtem. Osonj be a zárt ablak rései között és mondd el Anyámnak fia üzenetét. Mondd meg, hogy fehér haját megsimitja barnahajú fia és megköszöni mindazt, ami miatt az a haj fehér. És mondd meg, hogy téved, nem lehet az, hogy napról-napra kisebb. A fia úgy tudja — sokat tanult az élet dolgairól, már kezdi tanulni a bölcseséget is — a fia úgy tudja, hogy napról-napra nagyobb. Olyan nagy, hogy fia eltörpül mellette és alig éri föl kezét, hogy megcsókolja. 102
