A Kürt, 1990 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1990-07-01 / 7-8. szám

8. oldal 1990. július—augusztus Vezet az Ur szüntelen Budapesti beszélgetés Vadász János Los Angeles-i lelkipásztorral 1956 egy ködös késő őszi délutánján láttam őt utoljára, ott lent a pincében, ahol a ház lakói kuporogtak. A fűrész­poros vaskályha mel­lett mi gyerekek önfe­ledten élveztük a for­radalom szülte külö­nös helyzetet. Amikor elment, anyám köny­­nyes szeméből érzékel­tem valamit. Gyer­mekképzeletem külö­nös naggyá magaszto­­sította őt, akit azután hosszú időn át a messzi távolból, a szabadság hazájából küldött egy-egy színes bélyeggel ellátott levélboríték testesített meg. Vadász János ő, az unokabátyám, akihez a szeretet e különös formájú szálai kötnek. A már elfojtott felkelés egy őszi nap­ján az újpesti ifjúságból többen, fiatal­emberek, kerékpárra ültek, és irány a nyugati határ! Mi késztetett bennete­ket erre? Két ok késztetett minket erre a dön­tésre. Elsőként az, hogy amikor láttuk, hogy a Szovjetunió milyen nagy had­sereggel jött vissza, úgy véltük, itt már nem sok remény van. Nem láttunk jö­vőt egy újabb megszállás után. A másik ok a kíváncsiság volt. Szerettük volna látni, milyen a világ a határon túl. Sokáig erről beszélni sem lehetett itthon. Milyen volt ez az út, hogyan emlékszel vissza erre immár 34 év táv­latából? November 11-én reggel indultunk útnak. Utunk elég hosszú volt. 13-án éjjel próbáltuk átlépni a határt Jáknál. Először egy zsebalakú területre téved­tünk, ahonnan akármerre fordultunk, minduntalan visszakerültünk Magyar­­országra. Eközben ránk esteledett, és az éjszakát az erdőben töltöttük el. Reggel indultunk tovább, amikor az első osztrák határőrtől megtudtuk, merre kell tovább mennünk. Hogyan alakult a sorsod, miután átlépted a határt? Milyen főbb állomá­sai voltak életednek a hazától távol? A határt átlépve egy osztrák üdülő­telepre, Steyermarkba mentünk, ahon­nan 3 hét után Londonba vittek ben­nünket. Ott munkát kaptunk, majd pár hónap elteltével, Kanadába. Ed­monton, Calgary, Kenora, majd To­rontó voltak életem állomásai. Toron­tóban egy év elteltével megnősültem. Itt két fiúnk született. 1965-ig éltünk Kanadában, ahol építész-technikus­ként dolgoztam. Azután az USA-ba, Clevelandba költöztünk át. Családos ember voltál már, amikor hírt kaptunk arról, hogy elszegődtél a lelki munkába. Hogyan történt ez? A lelkipásztori szolgálatra az elhí­vást még Magyarországon kaptam, útban nyugat felé. Egy dunántúli kis faluban, öskün szálltunk meg, pün­kösdi testvéreknél. A 116. Zsoltárban, amely akkor nagyon aktuális volt szá­momra, ezt olvastam: „Ó, Uram, én a szolgád vagyok, szolgád vagyok, szol­gálóleányod fia”. Ettől kezdve, ha las­san is, de készített az Űr a szolgálatra. Amikor Kanadába értem, 13 helyre adtam be a kérvényt, de mivel nem tudtam angolul, nem volt elég pénzem, nem tudtam bejutni a teológiára. To­rontóban, Clevelandban, majd Los Angelesben dolgoztam, mire annyi pénzünk lett, hogy el tudtam kezdeni a tanulmányokat. A házunkat elad­tuk, és a San Francisco melletti Golden Gate Baptista Teológiai Szeminárium­ban megkezdtem tanulmányaimat (há­rom gyermekkel). 1972 húsvétján avat­tak fel a californiai Alhambra magyar gyülekezetének lelkipásztorává. 1973. április 13-án a Déli Baptista Szövetség belföldi misszionáriusává nevezett ki. 1977-ben Budapesten is vizsgát tettem a Teológiai Szemináriumban, és meg­kaptam a lelkészi oklevelet. 17 éve annak, hogy először hazajöt­tél. Emlékszem, hosszasan várakoztunk rád Ferihegyen. Milyen érzés volt újra itthon lenni? Furcsa érzés volt újra magyar földre lépni. Rövid svájci program után érkeztem Budapestre, ahol vízu­mot kértem, de erre nem volt lehető­ség. Vissza kellett mennem Bécsbe a vízumért. Ez az eset kicsit csalódottá tett, mert korábban olyan híreket kap­tam Magyarországról: itt már mindent szabad. 1973-ban ez még nem volt tel­jesen igaz. Kérlek, beszélj amerikai szolgála­taidról! 1971 novemberében, még amerikai teológus koromban kezdtem el egy rádiómissziós szolgálatot. Ezt a szol­gálatot a mai napig is végzem. Nagyon sok magyar él szétszórtan Ameriká­ban, akik magyar nyelvű igehirdetést egyáltalán nem hallanak. Ahol sok magyar él egy városban, ott rádión sugározzuk az igét, de ahol csak egy­két magyar család lakik, oda kazettán küldjük el a programot. Nem az a cé­lunk, hogy mindenki baptista legyen, hanem hogy mindenkinek legyen al­kalma hallani az Űr Jézus Krisztusról. Jelenleg a Santa Monica-i Bibliai Gyülekezetnek vagy a pásztora. Mit jelent az, hogy „bibliai gyülekezet’? A mi gyülekezetünkbe bárki jöhet, aki az Úr Jézust keresi, tehát a baptis­ta név nem zár ki. Nem mondhatja senki: én katolikus vagyok, nem me­gyek a baptistákhoz. Amerikában nincs az az éles elhatárolódás, mint itthon, de mi is csak azt tekintjük gyü­lekezeti tagnak, aki bemerítkezett és bizonyságot tett az Úr Jézus Krisztus­ról. 1956 óta nagyot fordult a világ kere­ke. Azóta 56 zászlaját, a lyukas triko­lort újra lengette már a szél Pesten. 1989-től csendes forradalom szele zúg át hazánkon, amely elsöpörte azt a megbélyegző szót is: disszidens. Ma, amikor újra hazajöttél, már nincs többé ilyen kategória. Hogyan éled ezt meg? Jó érzés, hogy amit szerettünk vol­na 56-ban, ha nem is azonnal, még a mi életünkben kezd megvalósulni. Úgy érzem, nem volt hiábavaló, amit akkor mondtunk és tettünk. Már tavaly, a Kongresszus idején vártunk. Mi a mostani látogatásod célja, mik a terveid a jövőre nézve? Látogatásom egyik célja az, hogy beteg nagynénémet láthassam, aki még életében szeretett volna velem találkozni. A másik célom: megkeresni annak lehetőségét, hogy ebben a megválto­zott helyzetben hogyan tudna itthon is használni minket az Úr? Azt szeret­ném, hogy ahol felnőttem, ahol éle­temben elindultam, még tehessek vala­mit az Űrért! Nagy Lajos Béke hírnök Vadász János

Next

/
Oldalképek
Tartalom