A Kürt, 1990 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1990-07-01 / 7-8. szám
1990. július—augusztus 5. oldal Nem sokban különbözünk mi Isten népétől. Nekünk nem a vízhiány a legfőbb problémánk. Lehet, hogy nincs elég pénzünk! Vagy nincs elég gyülekezeti tagunk! Nincs meg mindenünk, amire szükségünk van, — és ez sokszor elég arra, hogy megfosszon bennünket a cél látásától. Talán éppen az ígéret földjének a határán! Figyelmünk csak a minket körülvevő nehézségekre koncentrálódik, és nehéz helyzetünkben téves döntéseink születhetnek, ahelyett, hogy a misszióra koncentrálnánk, arra a feladatra, amire Isten elhívott. De nem csupán emiatt nem látjuk a célt. 2. Előfordul, hogy másokat okolunk nehézségeinkért. Nyilvánvaló, hogy valaki felelős ezekért, és mi sem könnyebb, mint a mi vezetőinket okolni. Mint Izráel népe Mózest és Áront. Hogy van ez a ti gyülekezeteitekben? Kit tesztek felelőssé a problémákért? A lelkipásztort, vagy a diakónusokat? Ne feledjétek: ha nem nézünk a célra, akkor az mindig krízist jelent a gyülekezetben. Ez történt Izráel népével újra, meg újra. Ha elolvassuk a IV. Mózes könyvét, láthatjuk, hogy a nép minden esetben vezetői ellen fordult. Igaz, hogy a vezetők néha okolhatók a hibákért, hiszen ők is emberek, ők is követhetnek el hibákat. (Mint Kanada vezetői a közelmúltban.) De legtöbbször senki sem okolható a körülményekért, egyszerűen úgy alakult a helyzet. Mi mégis bűnbakot keresünk. Ez nem más, mint a mi lelkünk ellenségének taktikája, hogy figyelmünket elterelje a célról. 3. A harmadik legnagyobb hiba az, ha viszszatekintünk a múltba. Az igében a 3. verstől kezdve olvashatjuk a nép feddőzését Mózessel, és a különböző kérdéseket, amelyekkel felelősségre vonják a vezetést. Elfelejtették volna, hogy a kémek, akik bejutottak Kánaánba, milyen híreket és milyen kézzelfogható bizonyságot hoztak arról a földről? Elfelejtették, hogy eddig azért nem mehettek be, mert engedetlenek voltak? Elfelejtették volna az egyiptomi rettenetes elnyomást? Ebben sem nagyon különbözünk tőlük. Hány mai keresztyén kerül ugyanebbe a kísértésbe! Amikor szembe kell nézniök a hívő élet harcaival, ezt gondolják: az én eddigi életem sokkal könnyebb, sokkal gondtalanabb volt! Miért hoztatok engem ilyen nehéz helyzetbe? Az előbbi sokkal jobb volt! De milyen hamar elfelejtik, hogy akkor rabszolgái voltak a bűnnek! A gyülekezeteknél ugyanez a helyzet. A múlt mindig szebbnek látszik, mint a jelen. Gyakran elfeledjük, hogy mennyi szenvedésteljes küzdelmet éltünk át. Visszatekintés közben eltévesztjük szem elől a célt. Ne engedjük, hogy a jelen elrabolja tőlünk a mi jövőnket! Azt a célt, amely az ígéret Földjén vár reánk! Hiszen már ott állunk a határán annak az országnak, amely kimondhatatlan áldásokat és győzelmeket tartogat nekünk! Nagyon szomorú és tragikus, ha ezt nem látjuk a civakodás és versengés miatt! Azt eredményezi, hogy nem tudjuk végezni a feladatunkat. Amikor elveszítjük a célt, elveszítjük a szolgálatot is. Ez különösen nagy veszélyt jelent a vezetők számára. Vannak itt köztetek lelkipásztorok, diakónusok és egyéb szolgálattevők. Hadd szóljak most hozzátok! Ugye nem könnyű elfogadni, hogy elveszíthetitek a szolgálatot? Gondoljatok Mózesre és Áronra! Nagyon nehéz dolog úgy viselni el az állandó kritikát, hogy jó lelkiállapotban maradjunk. A 40 éves pusztai vándorlás alatt Mózes csodálatos módon megőrizte bölcsességét, előrelátását. De ez alkalommal szívéig hatott a nép zúgolódása, és elrontott minden eddigit. Lelkipásztor testvéreim! Nem történt-e ez meg veletek? Velem már megtörtént. Nem vesztettük-e el egyszer-egyszer önmérsékletünket, mint Mózes, akiről pedig meg van írva, hogy a legszelídebb ember volt? Mikor saját testvérével és nővérével került ellentétbe, akkor sem állt bosszút, sőt inkább azért imádkozott, hogy Miriam gyógyuljon meg poklosságából. És most, mikor a legnagyobb erőre lett volna szüksége, elveszti a talajt lába alól. Hadd figyelmeztesselek, testvérem: Vigyázz a te erődre! Isten világos útmutatást adott Mózesnek a vándorlás idején. Ez az alkalom nem lehetett a bosszú alkalma, hanem az áldásé. Mózes azonban a saját kezébe ragadta az irányítást, a test gondolatának engedett, ezért elvesztette látókörét. Ez történik velünk is, ha erőt vesz rajtunk a harag. A 10. vers szerint így kiált fel: Halljátok meg ezt, ti lázadók! Volt-e már kísértésed arra, hogy hasonló szavakkal válaszolj a zugolódóknak? Mózes nem vallotta meg, de e pillanatban talán ő is visszakivánkozott Egyiptomba. A nép fizikailag szeretett volna újra ott lenni, ő pedig lélekben már ott volt! Visszatért az a lelkiállapota is, ami ott rabul ejtette, és elfeledte, milyen szolgálatra vállalkozott. Pontosan ez történik velünk is, ha haraggal intézkedünk, vagy ha büszkeséggel szólunk. Mózes felkiáltott: Ebből a kősziklából fakasszak néktek vizet? És keményen megütötte a sziklát. Mózes tudja jól, hogy Isten a sivatagban mindig gondoskodott vízről. És most a legalázatosabb ember mégis büszkeségből cselekszik. — Én adjak nektek vizet? — A büszkeség mindig romlásba visz. Ez a vezetők leggyakoribb kísértése. Olyan könnyen kifejlődik bennünk a „messiás-komplexus”! Magunknak tulajdonítunk mindent. Mózes, ahelyett, hogy Istenhez való könyörgésre buzdította volna a népet, maga cselekszik. Kétszer ráüt a kősziklára. Isten olyan kegyelmes volt, hogy adott vizet, de nem szolgája segítségére, hanem a rossz szolgálat ellenére! Annak ellenére, hogy itt szándékos engedetlenség történt, hiszen Mózes jól tudta, hogy mit kellett volna tennie. Ez történik velünk, amikor ellentállunk Isten akaratának, és saját akaratunk szerint cselekszünk. Amikor Isten népe között civakodás és versengés van, elveszítjük szem elől a célt, és alkalmatlanokká válunk arra, hogy részesei legyünk az Isten népe jövőjének. Ez történt Mózessel, ez történhet velünk is. És mennyi szép alkalmat elmulasztunk emiatt! Hány gyülekezeti óra és bizottsági tanácskozás eltelt már anélkül, hogy tettünk volna valamit a misszió ügyéért, mert a hit hiánya miatt elvesztettük a lényeget. És mennyit mulasztunk emiatt saját életünkben is! Mózes a nép előtt nem Istennek adta a dicsőséget, és ez volt a legnagyobb bűne. Cselekedete Isten dicsősége ellen való volt. Isten sokszor kinyilatkoztatta magát Izráel népe előtt, úgy, mint a Legszentebb. A Szentírás egyik kiváló kifejezése: Izraelnek Szentje, Ő az ő népét is szent népnek hívta. Dicsőségét és szentségét szemlélhették a szent sátorban, a hegyen, és a számtalan csodában, amelyek által vezette és táplálta őket. Az Ő dicsősége éppen azok által gyaláztatott meg, akik ezeknek részesei voltak, sőt szemtanúi is. A mi bűnös cselekedeteink is az Ő dicsősége ellen valók. Pedig hányszor láttuk már az Ő dicsőségét! Mégpedig úgy, ahogyan Mózes sohasem láthatta: a Jézus Krisztus arcán. Mert „az Ige testté lett és lakozott miközöttünk. És mi láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” Ezek után tiszteletlenül bánni Vele, azt jelenti, hogy eljátszuk az áldás és a szolgálat alkalmait. Mint az az egyik TV- evangélistával is történt. Elmulasztotta Istennek adni a dicsőséget, — s a szolgálat alkalma elvétetett tőle. Testvéreim, ha civakodás és versengés van köztetek, elveszi tekinteteteket a célról. Ilyenkora hívők úgy viselkednek, mint azelőtt, újjá nem született állapotukban. Aranyat érő alkalmakat mulasztanak el, melyek Istendicsőségét szolgálhatnák. Most zajlik a labdarúgó világbajnokság. Bizonyára vannak itt köztetek olyanok, akiket nagyon érdekel. Mi kanadaiak nem sokat értünk hozzá. De azt tudom, hogy nem mindig az a csapat győz, amelyik a legjobb játékosokból áll, hanem az, amelynek tagjai legjobban együttműködnek. Nem egyéni, de a közös cél érdekében, s ettől a céltól nem térnek el. És gondolkodás nélkül követik az edző utasításait. Testvéreim, én nem akarok a vesztes csapat tagja lenni! Vigyáznunk kell, hogy ne járjunk úgy, mint az az ember, aki így szólt Jézushoz: Követlek Uram, de előbb hadd búcsúzzam el a családomtól! Jézus így felelt: „Valaki az eke szarvára veti kezét, és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.” Izráel népe visszatekintett Egyiptomra, és vesztes lett. Mózes is visszatekintett, és ő is vesztes lett. — Nemrégen részem volt abban a kiváltságban, hogy hallhattam Torontóban a Temesvárról jött Tőkés Lászlót beszélni. Megragadott az a gondolat, amit a sötétségről mondott. Szólt a politikai és szociális sötétségről, az emberek elnyomásáról. De amint mondta, mindezek mellett az a sötétség a legrettenetesebb, ami az embernek á bensejében van. A bűnnek, a nagyravágyásnak és civakodásnak belső sötétsége, amely egyedül Krisztus kegyelme által szüntethető meg. Ti kihozhattok egy embert Egyiptomból, — a külső sötétségből, — de sokkal nehezebb eltávolítani Egyiptomot és a sötétséget — belülről! Testvéreim, ne engedjük, hogy körülményeink megfosszanak bennünket a mi világos látásunktól, a mi fontos szolgálatunktól! Azoktól az alkalmaktól, amiket Jézus Krisztus kegyelméből ajándékozott nekünk. (Rev. John Wilton előadása a Ráma Tábor Bibliai Konferenciáján, 1990. jún. 30-án. Ford. dr. Haraszti Sándor.)
