A Kürt, 1989 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1989-05-01 / 5-6. szám
1989. május—június 5. oldal & Az első gyülekezetről ilyen följegyzéseink vannak: „Ezek valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban” (ApCs 1:14). — „És mindnyájan együtt voltak” (ApCs 2:1). - „Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban” (ApCs 2:46). — Nem is lehetett más a következmény, mint az, hogy „az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetét az üdvözülőkkel” (ugyanott!). Ne csak egy rétege evangélizáljon a gyülekezetnek, mert aki állandóan „bevetésben” van, előbb-utóbb megfárad, elcsüggedhet. Másrészt ha a gyülekezet egésze nem áll jól lelkileg, az újszülötteket fogadó közösségi közeg nem lesz alkalmas arra, hogy benne az újjászületettek gyökeret verjenek, megerősödjenek, naggyá növekedjenek. Amikor valakit megszólítunk, hívunk a gyülekezeti evangélizációra, előzőleg hoszszasan kellene imádkoznunk érte. Olyan ez, mint a régebbi harcmodor. Mielőtt rohamra indult a csapat, előbb a tüzérség igyekezett erre előkészíteni a terepet. A gyülekezet imádságos „össztűzzel” készít talajt a leendő magvetés számára. Nem is marad el így az eredmény! Napjainkban számos útja-módja van annak, hogy a gyülekezet evangélizáljon. Szinte valamennyi igehirdetést alá kell rendelnünk ennek a szent lelki programmak. De a gyülekezetnek gondoskodnia kell arról is, hogy minden összejövetelen legyenek jelen érdeklődők, törekvők, megtérésre vágyók. Úgy kell szervezni a gyülekezeti eseményeket, hogy azok mindegyike evangélizáljon. A bemerítés megindíthat, az úrvacsora elmélyíthet, a temetés megállíthat. A bibliaóra szélesebb ismerethez juttat, az imaközösség lelki tisztuláshoz vezet. Szervezzünk a gyülekezetben kiscsoportos bibliatanulmányozó órákat. Ezeket a fontos alkalmakat azok vezessék, akik már nem kezdők az Úr dolgaiban és az írás ismeretében. — Ne csak a gyülekezetbe hívjuk a keresőket, hanem vigyük közel hozzájuk házi istentisztelet keretében is az evangéliumot. — A szeretetvendégség szintén lehet az evangélizálás, a személyes lelki beszélgetések megtervezett alkalma. Ahol nem működik, ott meg kell szervezni (talán újból) a vasárnapi iskolai mozgalmat. Ne csak a tagok és azok gyermekei vegyenek részt ezeken, hanem szélesítsük ki a foglalkozásokat az egész gyülekezetre, a látogatókra is. Hátha be lehet őket is vonni a Lélek áramába. Azon a területen is újra lehetne kísérletezni, amely a századeleji hitelődeinket oly hamar meggyőzte, hogy ott egy széles kapu tárul a misszió felé. Hívogassunk gyermekeket a vasárnapi iskolába! Utcagyerekeket, kallódókat, cigányokat, vagy olyan testi-lelki jóllakottakat, akik már mindent meguntak, és nem tudnak mit kezdeni a szabadidejükkel. Ismeretlen eszköz az evangélizáció szolgálatában nálunk a telefon és a személyes levelezés. Lehet, hogy sokkal eredményesebben élhetnénk velük, mint sokan képzelik. Olyanok is végezhetnék, akik akár testi fogyatékosságuk miatt, akár közlekedési eszköz híján, vagy netán életkorukból adódó mozgásképtelenségük miatt helyhez kötötten élnek, akadályaik és korlátáik vannak, és nem találnak más módot az emberek megközelítésére. Nincs olyan rétege a gyülekezetnek, amelyet mozgósítani ne lehetne. Evangélizáló kiscsoportok léphetnék át imaházaink küszöbét, hogy akár az utcán, akár a tömegközlekedési eszközökön — csöndes és tapintatos módon — meghívókat osszanak szét, felvilágosítást adjanak, az Úr háza és népe felé terelgessék a jövőmenő embereknek azt a rétegét, amelynek talán nincs határozott célja, csak azért közlekedik, mert otthon ülni nem akar, elviselhetetlennek tartja az egyedüllétet. Nem tudjuk még igazán, micsoda rendkívüli eszköz az evangélizációban a hívő irodalom, a Szentlélek által inspirált magnófelvétel vagy videó-kazetta. Működnek ugyan apróbb dilettáns stábok ezen a vonalon, de az ő jószándékú avatatlanságuk egyelőre talán többet árt az ügynek, mint amennyit használ. Nagyobb figyelmet kellene fordítanunk missziónknak erre a területére, és kilépni abból a szűk látókörű, anyagias szemléletmódból, amely mindent haszonelvűen vizsgál. Vannak hazánkban olyan megyék, főként a dunántúli részen, amelyek missziós térképünkön egyértelműen fehér foltot képeznek. Pengettünk már olyan húrokat, hogy agilis hívő családoknak kellene áttelepülniük, ezzel mintegy mesterséges szétszóratást és mártíromságot vállalva, hogy ahová magként hullana egy-egy kegyelemben élő család, ott gyülekezet sarjadhatna belőlük a Szentlélek által. Dehát attól tartok, egyáltalán nincsenek ma ennyire miszsziós elhivatottságú testvérek a mi közösségünkben. Amennyiben sikerült fölkeltenem az érdeklődést az evangélizációs gyakorlat lehetőségei irányában, úgy nem volt hiábavaló a bizonyságtételem leírása. Buzdítom olvasóimat, gondolják tovább ezeket a lehetőségeket, fejlesszék gyakorlattá a fölmerülő javaslatokat, és végre már tegyünk valamit egészen konkrétan baptista missziónk felvirágoztatásáért! Gerzsenyi Sándor (Békehirnök) Budapest ELKÁNA Apák Napjára — Fathers’ Day Még melegíti szívünket az a sok szerető szó, melyek anyáknapján felénk szálltak gyermekeink és férjünk ajkáról. Még a mosoly is arcunkon van, amikor átvettük kezükből szeretetük megható jelét, a virágot; máris egy másik kedves napot ünnepelünk: az apák-napját. Amíg anyáknapján a gyöngéd anyai szeretet kerül első helyre, addig apáknapján ez erős kézre és gondoskodó szeretetre gondolunk. Egy bibliai férjet szeretnék bemutatni, akinek a feleségéhez intézett kérdéseiből mélységes szeretet és gyöngédség árad. Anna! Miért sírsz? A női szív, valahogy úgy van teremtve, hogy könnyen elérzékenyül. Szívének érzései láthatók lesznek az arcán és akarata ellenére lecsordul egy-egy könny is. Ez nem kerülte el Elkána, a szerető férj figyelmét. Sok-sok feleség elpanaszolta már, hogy: az én férjem nem veszi észre, ha szomorú vagyok, ha valami miatt bánkódom. Amikor már soknak találja, legfeljebb ennyit mond: „Mit bőgsz mindig?” Lényegében a férje észre vette, hogy valami probléma van, de durva, műveletlen kérdéssel nemhogy megvigasztalta volna feleségét, hanem megbántotta. Miért nem eszel? Amikor valami miatt bánkódunk, az étvágyunk is elmegy. Nem kívánunk enni. Elkána észre vette, hogy felesége egyszeregyszer nem ül le az asztal mellé. Újra egy figyelmes kérdés: miért nem eszel? És jönnek a sorozatos miértek, mert a felesége bánata az ő bánata is volt. Mi felett bánkódol szívedben? Valójában Elkána tudta, hogy felesége Anna, miért bánatos. Az akkori közgondolkodás szerint az az asszony, akinek nem volt gyermeke, nem is érdemelt szeretetet, megbecsülést; de Elkána ennek ellenére újra olyan kérdést tesz fel, ami ezt megcáfolja. A kérdés felvetése csak alkalom volt egy igazi bensőséges kapcsolat elmélyítésére: amely gyógyír lehet a megsebbzett szív számára. Avagy nem többet érek én neked tíz fiúnál? Az Isten akarata szerinti családi életben ez így igaz. Pótolhatatlanok vagyunk Heijeczki Andrásné
