A Kürt, 1989 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1989-03-01 / 3-4. szám
10. oldal 1989. március—április Az örökkévalóságból — végtelenből — a jelenlegi keretei közé szorult átlagember „tudja”, hogy életében itt minden véges; esetleg „érzi”: van végtelen és örök —, a lényeg megfogalmazását mégsem meri vállani. A civilizáció egyik jelenségeként a határokat nem vizsgálja, főleg az utolsó határt hanyagolja el. Az átlagember nem ismeri a születést, távoltartja magát a haláltól, nem gondol az örökkévalóságra... A születés dolgában még a tudomány is vitázott nemrég, hogy a megtermékenyülés vagy a napvilágra érkezés-e a születés. — A kórháztechnika kiemelte a szülést az otthonból; az újszülött „idegen” az apa számára... Ellenkező oldalon: az elidegenedés révén a haldoklót az egészségügyi dolgozók (ügyeletes, mentőorvos, kórházi szociális otthoni alkalmazottak) veszik körül — a család távol van. A meghalás része az életnek. — A klinikai halálból visszatértek beszámolói az érdeklődést ugyan felkeltették, de a gyakorlati megoldás nem változott: a beteget, a haldoklót megfelelő helyre kell szállíttatni, mert az otthonban, családban nincs helye. Ez a tény társadalmunkban — sajnos — talán igaz is: lakáshelyzet és munkaviszony együttesen ilyen kényszerítő erőt jelentenek sokszor, esetenként alig van más megoldás... Hogy mégis közelebb kerüljünk a halálhoz — s ezáltal az élethez — meg kell keresnünk a számunkra ma lehetséges megoldást. (Az orvostudomány többféle kísérlettel próbál a biológiai—pszichikai haladáshoz segítséget nyújtani.) Milyen a hívő magatartása, feladata? Másként fogalmazva: mi legyen az elvárás vele szemben, amikor az élet végső kérdése, az élet végső szakasza kerül megbeszélésre, sőt megélésre? A legfontosabb: hogyan várja a halált a súlyos beteg hívő, mit mutat a családtagok magatartása? — Párhuzamos ezzel: hogyan készül a halálra a nem beteg, de „elkopott” szervezetű öreg, családja körében, családjával együtt? — Élményeim, a hit igazságai, az Ige tanítása nyomán ezekre próbálok választ keresni. Hálás vagyok az Úrnak, hogy a meghalást közelről láthattam. Az esetek között voltak hívők is, akik nyugodt szívvel, utolsó szavaikat formálva, elakadó suttogással távoztak az élők közül. Erről a témáról többször beszélgettem feleségemmel, amikor orvosi-emberi vizsgálódás alapján ennek szükségessége fölvetődött, amikor úgy látszott, hogy meghatározott életideje van már csak. Ezek a beszélgetések arról győztek meg — amiről a Szentirás tanítása egyértelmű —, hogy a HATÁRON — Between Life and Death — hívő nem fél a haláltól (mint bizonytalantól, ismeretlentől!) és a hívő család föl tud készülni az adott esetre; az ezen keresztül kapott lelki erő által még a váratlanra is. Földi sátorházunk összeomlása után Istentől készített hajlékba jutunk, tanítja az Ige (2Kor 5:1). A halál határ, de kapu is melyen ebbe a másik „hajlékba” belépünk. A továbbiról nincs ismeretünk, de talán nincs is szükségünk rá... — Amit egyesek külön megtapasztalnak (személyes kijelentést kapnak), nem általánosítható. 1977-ben, majd 1983-tól többször lemondott az orvos-kollektíva feleségem életéről. Ha olyan erőállapotban volt, hogy a halálról vele beszélgetni tudtam, válaszai rövidek, de bizonyosságát tükrözőek voltak. Sokszor így válaszolt: most még nem halok meg... Csodálatos volt megtapasztalni a Lélek ilyen kijelentését! Amikor a földi vándorút utolsó állomása mégis közeledett, így sóhajtott: sok volt a szenvedés, meghalni szeretnék... Ekkor tudtam, hogy a zarándokélet földi szakasza lezárulóban van. De a szenvedés még hetekig tartott. Ott akartam és tudtam lenni az utolsó pillanatig az ágya mellett... Halála előtt kb. fél órával — háromnapos eszméletlenségből — tisztuló tekintettel nézett szét a szobában. Örülök, hogy elmondhattam neki: te a biztos úton, az elkészített örök hajlék felé mégy; mi pedig itt maradunk, és továbbra is hordoz a kegyelem... Beszélni nem tudott, de tekintete rám szegeződött. Az elcsendesedő légzés, a megkönnyebbülő testi állapot megtapasztalása felejthetetlen élményem marad. Amikor megállt a szíve, olyan határon lépett át, ahová élő nem követheti; de előtte mentek a szentek, arra a helyre, mely a halottak számára van kijelölve. Hol van ez a hely? Nincs róla egyértelmű kijelentésünk. De tudjuk, hogy nem kell bizonytalanságban lennünk a meghaltak felől: az Úr előhívja őket azon a napon, melyen eljön övéiért (IThess 4:13). Az igazi hívő élet a halálra kész élet. Úgy készülni a földi út végére, hogy maga a földi let lelkileg gazdagodó, társadalmilag értékes, gyülekezet és család számára örömteli legyen. Halottak napján, örökkévalóság vasárnapján vagy máskor, hogyan gondolsz életed végére? Hogyan emlékezel a már meghaltakra, akik előre mentek? Fiatal fiú voltam, amikor édesapámtól először hallottam, és ezt megtanultam tőle: szeretteimet nem a sírban, a sírnál keresem, ahol csak porladozó testük van. Ők élnek. Ott vannak, ahol már többet tudnak az örökkévalóságról és mindenről, mint mi. Velük ott tudok együtt lenni, ahol az Úrral is együtt vagyok. Boldogok, akik az Úrban halnak meg (Jel 14:13), mert a végesből a végtelenbe történő átmenet nem komplikációt, nem félelmet vagy iszonyodást jelent számukra, hanem bizakodást... Az itt maradók fájdalma, szomorúsága érthető emberi érzés; nem titkolni, nem szégyellni való. De ismernünk kell Urunkat; az ő vigasztalása nem enged elsüllyedni ebben az érzésben, fájdalomban. Meghalt hozzátartozónk bizakodása minket is reménységre jogosít és késztet; minket, akiknek még feladatuk van, akikre terhek hárulnak, és ezek között helyt kell állniuk. A hívő ezért nem az átlagember sírkultuszához kapcsolódik, hanem az életnek végzett szolgálat lesz a gyakorlata. A sírnál tiszteletet adunk virággal, rendezettséggel a meghalt emlékének. Az életben azonban a szolgálatot kell fontosabbnak tartanunk, s ez segít a lényeg felismerésére, a határral kapcsolatos hívő magatartás elsajátítására is. Földi keretek között, de az átlagtól elütő életforma ez, telve békességgel és hálaadással. Dr. Meláth Ferenc (Békehírnök) Pécs AZ NEM LEHET Az nem lehet, Hogy többé ki se ejthesselek Kolozsvár, Várad, Csíksomlyó, Enyed. S őrzök magamban néma temetőket Őrzök magamban ezernyi nevet Kidöntött fejfát, tört sírköveket. Mert nem vész el, míg bennem megmarad S fohászként mondom ki a szavakat: Fehérvár, Csúcsa, Vásárhely, Arad. Kozma László (Megjelent a hazai Reformátusok Lapjában)
