A Kürt, 1989 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1-2. szám
IX. ÉVF., 1—2. SZÁM, 1989. JANUÁR—FEBRUÁR VOL. 9., NO. 1—2, JANUARY—FEBRUARY, 1989 Published bi-monthly by THE HUNGARIAN BAPTIST CONFERENCE OF THE AMERICAN CONTINENT Co-operating with the Greater Cleveland Baptist Association — SBC ÚTBAN A TÚLSÓ PARTRA Máté 14:22-32 Ez a történet megtalálható három evangélistánál, Máténál, Márknál (6:45-52) és Jánosnál (6:15-21). Mindegyik megőriz valami fontos olyan részletet, amit nem találunk a másiknál. A Szentírás tanulmányozói egyetértenek abban, hogy az evangéliumi történeteknek több a jelentősége annál, hogy tudósítsanak bennünket valamiről, ami valamikor kétezer évvel ezelőtt megtörtént valahol a Szentföldön. Természetesen ezek históriáikig is igaz történetek, de azon felül van egy időkfeletti üzenetük minden idők hívői számára. János az ő evangéliumának ezt a célját, vagy koroktól független üzenetét így fejezi ki: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higyjétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek fia és hogy ezt hívén életetek legyen az Ő nevében.” (Ján. 20:31) Jézus Krisztus tengeren járásának történetét (mert közönségesen ezzel a címmel ismerjük) leginkább annak illusztrálására használják, hogy neki volt hatalma a vizeken járni. Azután a nagy hittel tengerre lépő és megszeppenő Péter kicsinyhitűségét is ki szokták mutatni belőle. Felhasználják annak bemutatására is, hogyan hányódik hit hajónk az útban a túlsó partra az élet háborgó tengerén. Mindezek az üzenetek benne vannak ebben az igerészben. Úgy vélem, Isten Szent Lelkének a vezetésével felfedezhetünk egy további tanítást is benne: tudniillik annak leírását, ahogyan a hivő átevez a túlsó partra: az örökkévalóságba. -------- On the way to the other shore----------Mindjárt a történet elején azt olvassuk, hogy az Úr Jézus kényszerítette a tanítványokat, (22 vers) hogy szálljanak be és menjenek át előre a túlsó partra. A hivő ember nem azt csinálja amit akar, hanem amit az Úr akar. A kényszer nem idegen Isten módszerétől. Jerémiást csontjába rekesztett tűz kényszerítette az Isten akaratának a kijelentésére. Pál apostolnak jaj lett volna, ha nem hirdeti az Evangéliumot. Péternek azt mondta az Úr, hogy oda fog vitetni ahova nem akar (Ján. 21:18). Ábrahámnak ki kellett mennie őseinek a földjéről, Józsefnek rabszolgaként kellett eladatnia, a Megváltónak pedig ki kellett inni a szenvedések keserű poharát... És talán nem kényszer-e az, mikor az utolsó útra indulunk lelkünk törékeny hajójában a testben, hogy átevezzünk az örökkévalóság partjaira? Lótot is úgy kényszeritették az angyalok, hogy elhagyja Sodomát, a pusztulásra szánt várost; „és kivezették őt az Úrnak iránta való irgalmából” (l.Móz. 19:16). Ugyan ki merne nekivágni ennek a nagy útnak az élet és halál Urának parancsoló kényszerítése nélkül? Ne higyjük azonban, hogy most az Úr elhagy bennünket, mivel az alkonyatban (életünk alkonyán) neki kell vágnunk az ismereden veszélyekkel fenyegető sötét messzeségnek. A tanítványok egy teljes éjszakát töltöttek a tenger közepén, „a haboktól háborgattatva, mivelhogy a szél szembe fújt vala” (24. vers). Minden erejükkel igyekeztek, igazgatták a vitorlákat és forgatták az evezőket, de alig tettek látható előrehaladást. A partok sötétségbe vesztek, a csillagokat felhők takarták, a szél félelmetesen zúgott és szívükben csüggedés lett úrrá. Sokszor elgondolkodtam azon miért van, hogy az ember élete nem csendesedik meg a halál előtt sem? Miért nincs csendes elnyugvása a megfáradt testnek, miért kell küzdenie a létért az aggastyánnak is, miért vannak őrlő betegségek, háládan gyermekek, rosszindulatú szomszédok, hűden barátok, irigy munkatársak azok körül, akik már az örök nyugalom partjai felé igyekeznek? Olyan miértek ezek, amikre válaszolni nem tudunk. Talán nem alaptalan annak feltételezése, hogy Megváltónk így akarja annál kívánatosabbá tenni előttünk az Ő örök nyugodalmát, a hívők szombatját, (v.ö. Zsid. 4:9-11). Ha nem volna körülöttünk minden ellenséges és bizonytalan, akkor bizonyára nem igyekeznénk minden áron a túlsó partra. Könnyen sétahajózásnak vennők a Megváltónktól kapott megbízatást és úgy járnánk, mint a tövisek közé esett mag: „a világnak gondja és a gazdagságnak csalárdsága elfojtja az Igét és gyümölcsöt nem terem” (Mt. 13:22). A nyomorúság és üldözés nagy veszély a köves helyre esett magnak, (Mt. 13:20) de tény az is, hogy „akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad” (Zsid. 12:6). Ne higyjétek hát barátaim, hogy Isten elhagyott benneteket, ha a halálos ágyatokon bajok és megpróbáltatások vesznek körül. A mi Urunk fent volt egy hegyen és imádkozott, mialatt körülötte leszállt az este (23. vers). Urunk történetéből azt is tudjuk, hogy az Ő imádságának főtémája volt „az Ő halála, melyet Jeruzsálemben fog megteljesíteni” (Luk. 9:29-31). Másszóval az Ő gyermekeinek megváltása. Azt is tudjuk, hogy Ő azóta is folytatja az Ő közbenjáró imádságát az Atya trónusánál, „mert mindenkor él, hogy esedezzék érettük” (Zsid. 7:25). — Gondolj arra testvérem, hogy Jézus Krisztus, az örökkévaló főpap és az igaz közbenjáró Dr. Haraszti Sándor