A Kürt, 1988 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1988-07-01 / 7-8. szám
1988. július—augusztus 5. oldal Egy repülőgép lezuhan Havazott. Az Air Florida 90-es járatán teljesítettem szolgálatot. Űtirányunk Tampa és Fort Lauderdale volt. Még el sem hagytuk a kifutópályát, amikor nyugatlanság fogott el. Nem gyorsultunk fel úgy, ahogy kellett volna. Túl gyakran repültem már ahhoz, hogy ne vegyem észre. Aztán megkönnyebbülten éreztem, hogyan emelkedünk fel Washington, a főváros nemzetközi repülőteréről. Ekkor azonban a gép hirtelen remegni és rázkódni kezdett. Hátul ültem a légikísérők felcsapható ülésén. Az előttem levő ülésen helyet foglaló férfi megfordult és aggódva nézett rám. Magyarázatot kellett adnom, ezért kitérően így szóltam: — Biztosan csak egy viharos szélroham. A rázkódás azonban egyre erősödött. Engem is páni félelem fogott el. A repülőgép zuhanni kezdett. A 14-es autópályán súrolt egy hidat. Hallottam a recsegést és a szétrepülő szilánkok zaját. Gépünk belezuhant a Potomac-folyó jéghideg vizébe. Nem emlékszem már, hogyan csapódtunk a vízre. Nem éreztem fájdalmat, nem féltem már; úgy csúsztam, mintha fehér ködön át mentem volna. Egyetlen gondolat töltött be: most meghalok. Hirtelen azonban felébredt bennem az ellenállás: Nem akarok meghalni! Ebben a pillanatban magamhoz tértem. Víz alatt voltam és elszántan felfelé úsztam. A közelben a repülőgép néhány tartozékát láttam meg, és hirtelen ráébredtem, hogy mi történt. A jéghideg vízben megpróbáltam a repülőgép roncsához jutni. A folyót nagy jégtáblák borították. Nem messze tőlem egy asszony kiáltott segítségért. Mindenütt véres volt, és alig tudott a víz fölött maradni. Megpróbáltam odajutni hozzá, de nem sikerült. Ekkor láttam, hogy egy férfi beugrik a partról és feléje úszik. A jeges víz elállította a lélegzetemet. Életemben először imádkoztam: „Úristen, segíts!” Végre elértem a gépet, de kezem kezdett odafagyni a fémhez. El kellett engednem, csak abban reménykedtem, hogy ha mozgok a vízben, a felszínen tudok maradni. Lábam teljesen érzéketlen volt. Rémültem jutott eszembe: Mi lesz, ha megfagy, és le kell vágni? Megint kétségbeesetten imádkoztam: „Úristen, inkább meghalok, de nem akarom elveszteni a lábamat!” — Állandóan mozogj! — kiáltotta valaki a partról. Ide-oda próbáltam mozogni a vízben, amennyire tudtam. Közben egész idő alatt imádkoztam. öt évvel ezelőtt fejeztem be a gimnáziumot és kezdtem a stewardess tanfolyamra járni. Sohasem érdekelt a hit, sem Isten. A stewardessek élete pontosan megfelelt elképzeléseimnek. Szép lakásom és autóm is volt, és sok barátom hívott meg. Aztán áthelyeztek Miamiba. Itt megismerkedtem egy fiúval, aki egy este megkérdezte: — Hiszed, hogy ha meghalsz, a mennybe kerülsz? — Természetesen — válaszoltam gondolkodás nélkül —, ha egyáltalán van mennyország. Most a jéghideg vízben úsztam, és rajtam kívül még öt ember kapaszkodott a repülőgép roncsába és kiáltozott segítségért. Fölöttünk a hídon emberek álltak és bámultak le ránk: — Csináljanak már valamit — kiáltottam — Hozzanak segítséget! — A segítség már útban van — hangzott a válasz felülről. Valaki egy kötelet engedett le a hídról, de egyikünknek sem volt annyi ereje, hogy odaússzon. — Ha nem tudja elérni — kiáltotta valaki —, maradjon ott, ahol van. Jön már a segítség. A víz hidege elkábított. Tudtam, hogy már nem sokáig tudok ellenállni. Biztos voltam benne, hogy a többiek sem bírják már. Hirtelen egy helikoptert pillantottam meg. Egy kötelet engedtek le. Az egyik férfi a vízbe felém dobta, de már nem volt erőm belekapaszkodni. Ennek ellenére gépiesen a hurokba dugtam a karomat. Felhúztak a helikopterbe. Később pontosan tudtam: csak Isten őrzött meg attól, hogy nem engedtem el a kötelet. Erőmnek régen vége volt. Amikor partot értünk és kezek nyúltak felém, összeestem. 27 percig voltam a jeges vízben, testem hőmérséklete 29 fokra hűlt le. A kórházban elmondták, hogy a bal bokám és a jobb kezem eltört. Lábamon tátongó seb. Megint imádkoztam: — Úristen, tudom, hogy itt vagy. Egyedül Te adtál erőt kitartani. Kérlek mutasd meg nekem, hogy most mit tegyek! Amikor délután felébredtem, egy ápolónő állt az ágyam mellett. Csak egy kérdés foglalkoztatott: Ki ez az Isten, aki segített nekem? A nővértől kértem választ. Először kitért előle. Azt mondta, hogy nem beszélhet vallási kérdésekről a betegekkel. Könyörögtem neki, hogy segítsen. Volt a zsebében egy Újszövetség és abból kezdett olvasni. Elmagyarázta, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, aki meghalt értem a kereszten és feltámadt. Izgatottan hallgattam. Ez volt a válasz. Rögtön rendbe akartam hozni az életemet. Megvallottam a bűnömet, és az ápolónő jelenlétében befogadtam életembe az Űr Jézust. Amikor éppen ki akart menni a szobából, kopogtak, és az a fiú jött be, aki egyszer megkérdezte tőlem, hogy hiszeme, hogy a mennyországba kerülök. Könynyek folytak végig az arcomon, amikor elmondtam neki, hogy éppen most adtam át az életemet az Úr Jézusnak. Még valaki meglátogatott, aki hallott szerencsétlenségemről. Egy stewardess, aki elmesélte, hogy 1974-ben hogyan zuhant le repülőgéppel és hogyan élte túl a katasztrófát, összehasonlítottuk élményeinket, és örömmel meséltem neki, hogy hitre jutottam az Űr Jézusban. — Csak neki köszönhetem az életemet — tettem hozzá. Erre lebiggyesztve száját csak ennyit válaszolt: — Semmi rendkívüli nincs abban, hogy jelenlegi állapotodban Istennel foglalkozol. De ez majd elmúlik! Megdöbbenve néztem rá. Nem akartam, hogy elmúljon. Hiszen csak most kezdődött a kapcsolatom Istennel. Amikor kiengedtek a kórházból, barátaim és rokonaim aggódtak értem. — Biztosan nagy megrázkódtatást kell feldolgoznod, pszichológushoz kellene menned — tanácsolták. — Nem — válaszoltam —, csak egy gyülkezetet keresek. Nemsokára megtaláltam jelenlegi gyülekezetemet, és benne szellemi otthonra leltem. Két hónap múlva tanúként kellett megjelennem a bíróság előtt. A szerencsétlenség körülményeit vizsgálták. A tárgyalást a televízió is közvetítette. Kértem Istent, hogy adjon erőt nyugodtnak maradni és az igazságnak megfelelően válaszolni. Kihallgatásom után nagyon boldogtalannak éreztem magam. Bár mindenre pontosan válaszoltam, de nem tettem bizonyságot arról, hogy Isten mentett meg. Utánam újabb tanút hallgattak ki. Csodálkozva ismertem fel benne azt az embert, aki előttem ült a repülőgépen. Még nagyobb lett a csodálkozásom, amikor kijelentette: i
