A Kürt, 1987 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1987-07-01 / 7-8. szám
1987. július—augusztus 3. oldal (Folytatás az 1. oldalról) nak ugyan viselnie kellett tettének következményeit, de Isten megbocsátott Dávidnak és helyreállította a lelki közösséget vele... így vár Isten rám és rád, ha vétkezünk és bűnbánatot tartunk. Miután Isten szeret téged és megbocsátja bűneidet és türelmes irántad, te is úgy tekintsd magadat, mint Isten tekint téged. Ha Ő megbocsátja bűneinket, miután megbántuk őket, mi se gyötrődjünk tovább bűntudatban és méltatlansági érzésben és önkínzásban. Sok hívőnek nagyon nehéz ezt gyakorolni. Mégis, bocsássunk meg magunknak, ha Isten megbocsátott nekünk. Az önkínzás és az önvád nem tesz kedvessé bennünket Isten előtt. Haraszti Sándor: ÁLDOZATI ÉNEK Bűneimnek sokasága kétségbeejt engem, Mégis érzem, hogy Tehozzád, csak Hozzád kell mennem... Bár a szívem lelkem remeg Előtted meg állni, Mégis adjál reményt, Uram, irgalmadat várni! Bár előtted senki vagyok, méltatlan és gyenge: Atyám, óh mit tegyek, óh mit, hogy jussak a mennybe? Hiszen olyan bűnös, szennyes testem és a lelkem... Uram Isten, légy irgalmas, mégse vess el engem! Mondanám, hogy odaadom mindenemet Néked, De a Te szent céljaidnál mit ér egy ily lélek? Ha testemet sanyargatom is nem jelent semmit... Mit tegyek hát, Uram, Uram? Nem tudok csak ennyit: Nincsen semmi tudományom, semmim nincsen, semmi! Tanultam, de Teelőtted mit se fog ez tenni. Halott az én tudományom, üres az én szívem: Segíts rajtam, mégis kérlek, könyörülő Isten! Nem adhatok ugyan érte, ami érték lenne, De magamat adom oda, odaadom mindenre. És habár a szívem üres, lelkem, testem szennyes, így is fogadj el. Istenem, legyek így is kedves! S habár sokat nem teszek is, leszek égő fáklya, Melyet ablakába tesz az atya és úgy váija Tékozló, bűnös fiát, azt, aki elhagyta: Mégis örök szeretete bosszút nem áll rajta... És habár az egész éltem el is ég e lángban, Nem bánom meg soha, soha, hogy én odaálltam! És ha fáklyám fénye egykor majd utolsót lobban, S gyöngén verő beteg szívem egy utolsót dobban: Akkor is csak ezt suttogja elhalón az ajkam: Atyám, hálát adok néked, hogy ezt tetted rajtam! Soltvadkert, 1937. Egyedül a Jézus vére. Könnyem folyna, mint az ár, el nem venné bűnömet, egyedül csak nagy kegyed. De ez teljesen elég. Mit jelent az, ha mi nem vagyunk hajlandók megbocsátani magunknak, miután megvallottuk és megbántuk bűneinket Isten előtt? Ez annyit jelent, mint kétségbe vonni a kegyelmet és hazugnak mondani Istent. Ő azt mondja, hogy a bűneink meg vannak bocsátva, mi pedig azt állítjuk, hogy nincsenek. Itt valami hiba van a gondolkodásban. Isten gyermekeivé fogadott bennünket, a Jézus Krisztusban. Vizsgáljuk meg magunkat, mint szülőket, hogyan viszonyulunk mi a gyermekeinkhez. Mi szeretjük a mi gyermekeinket. Lehet, hogy ők nem engedelmeskednek, esetleg lázadoznak, lehet, hogy az akaratuk mérkőzik a mienkkel. De azért nem tagadjuk meg őket, nem utasítjuk ki őket a házunkból, bármennyi fájdalmat is okoznak. És mivel olyan nagyon szeretjük őket, ezért tudnak nagy szívfájdalmat okozni. Ők testünkből való test, része a mi életünknek. A mi tökéletlen szeretetünk csak szerény példája az Isten tökéletes szeretetének az ő gyermekei iránt. Isten terve az, hogy megérezzük és elfogadjuk az ő szeretetét. Az ő szeretete és megbocsátása felszabadít bennünket az örömre és biztonságérzetre. Szükséges tehát, hogy elfogadjuk ezt a szeretetet és megbocsátást, és hasonlóképpen szeressük magunkat és megbocsássunk magunknak. Isten azt kívánja tőlünk, hogy önként szeressük őt, szolgáljuk őt és éljünk közösségben ővele. Ez azt is jelenti, hogy nekünk magunknak kell megtapasztalnunk sokszor az Isten nélkül való élet nyomorúságát. Ez történt a tékozló fiúval. Csak miután mélyre süllyedt, csak azután kezdett az atyai házra gondolni. Csak a disznók vályújánál gondolt arra, hogy az atyai háznál a béreseknek is jut elég kenyér. Csak most határozta el, hogy visszatér az atyához. Még egy beszédet is készített arról, mit fog mondani az atyjának: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivassam, tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy!” (Luk 15:18—19) Afiú nem fogja elfelejteni, hogy az ő atyja béresének lenni jobb, mint más cselédjeként szolgálni. Ő többet nem fog visszavágyódni a disznók vályújához. De menynyire nem ismeri az atya szeretetét és megbocsátását! Mikor a fiú még távol volt, meglátta őt az atyja, és megesett rajta a szíve, és odafutván, a nyakába esett és megcsókolgatta őt. A fiú belekezdett a bocsánatkérésbe. De mielőtt oda jutott volna, hogy most pedig őt tegye az atya béressé, az atya átadta a szót, a szolgákhoz fordult és utasította őket, hogy a fiút az örököst megillető módon felöltöztessék, öljék le a hízott tulkot, és rendezzenek lakomát: „Mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott”(Luk 15:24). Megjegyzésre méltó, hogy az atya nem úgy állította helyre a fiút, ahogy a fiú elképzelte. Pedig a fiú még a büntetést is kigondolta: fiúi jogainak elvesztését, örökségének elvesztését (hiszen eltékozolta). Már az is kiváltság volt, hogy az atya házában szolgálhat. Az atya nem fogadta el ezt a megoldást. Akinek Isten megbocsátott, azt teljesen helyreállítja. Ne büntessük magunkat emberi képzeletünk és igazságérzetünk szerint. Az Isten irgalma végtelen, szeretete határtalan. A fiúság nem szűnik meg. Ha Isten gyermeke vagy a Jézus Krisztusban való hit által, bármit tettél légyen, semmi nem választ el az Isten szeretetétől. Bármilyen rossznak, bűnösnek, nagy méltatlannak érzed is magadat, ha visszatérsz Istenhez, őszinte bűnbánattal, ő tárt karokkal szalad eléd, irgalommal és részvéttel ölel magához. Az idősebb fiú nem hagyta el az atyát, nem tékozolta el a vagyonát, nem süllyedt mélyre. Legalább is úgy látszott. De lélekben soha nem volt közel az atyához. Elkárhozni az atyai házban is lehet. Ha nem szereted az atyát és nem szereted a testvéredet. A történet a tékozló fiúról van elnevezve. De a középpontban az atya áll. Mikor az embereknek a tékozló fiú történetét mondjuk el, aki eltávozott az atyai házból, a figyelmet irányítsuk Istenre, aki megbocsátott a Jézus Krisztusban, nem pedig a fiúra, aki visszajött. Ez a mi történetünk, akiknek Isten megbocsátott. űr. Haraszti Sándor Tékozló fiák a mi korunkban
