A Kürt, 1985 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1985-10-01 / 10. szám

V. ÉVF., 10. SZÁM, 1985. OKTÓBER VOL. 5., NO. 10. 1985. OCTOBER Published monthly by THE HUNGARIAN BAPTIST CONFERENCE OF THE AMERICAN CONTINENT Co-operating with the Greater Cleveland Baptist Association — SBC Futásomat elvégeztem Oláh Lajos Az élet legkegyetlenebb jelenségei közé tartozik a befejezetlenség érzete, tudata és az ezzel járó negatív jelensé­­ségek. Láttam embe­reket, akik mindig csak kimaradtak min­denből, de sohasem a befejezettség érzetével. Életük szánalmas ver­gődés. Utólagos visz­­szakapkodás, görcsös ragaszkodás. Néha rangos pozícióból. En­nek oka sok minden lehet. De a befejezett­ség érdekében senki annyit nem tehet, mint ki-ki önmaga. Fel kell ismerni a valós helyzetet. Senki­nek ne legyen nagyobb az igénye, mint amire erejéből telik. Minden ember életében vannak vál­tozások, nyílnak új korszakok, új lehe­tőségek. Egészséges esetben a változás fejlődést, előrehaladást is jelent. De elő­rehaladás is csak úgy lehetséges, ha le tudjuk zárni a korábbi korszakot. A szépeket is. Istennek hála, hogy hivő keresztyén lettem. Azért külön hála, hogy baptista hivő lettem. Különös szerzet vagyuk mi. Kordába nehezen fogható, de a szebbért, jobbért teljes odaadással, ön­kéntes ön megtagadással küzdő sói az emberiségnek. Az egészséges elégedet­lenségek és a csodálatosan szép lehető­ségek gazdag tárháza. Igen szép kifejezések, jelölések e bib­liai szavak: kiválasztás, Istentől való rendelés, kegyelmi ajándék. De nem sokkal csúnyábbak az őstehetség, szü­letett tehetség, eredetiség kifejezések (2 Tim 4:7) sem. És mennyi ékeskedik másfél száz éves múltunkban. Mayer, Kornya, Csopják, Somogyi, Bányai, Szabó László, Haraszti és az első prédikáto­rok valamennyien. Évtizedeken át nem is lehetett bejutni az akkor még nem olyan rangos Szemináriumunkba, amíg az Istentől való elhívás, a született tehetség ténye a gyülekezeti szolgálat­ban nem igazolódott. Baptista hívővé válásom nemcsak valláserkölcsi döntés volt, hanem társa­dalomkritikai, bizonyos értelemben po­litikai helyreállás is. Ézekilencszáznegy­­venben ezt vállalni olykor több kocká­zattal járt, mint azt sokan tudják, vagy gondolják. Az én életemben például csendőrökkel való fenyegetést, majd munkaszolgálatos keserveket is hozott magával. De micsoda örömmel együtt! Mert amiért vállaltam, azt a valaha is megálmodott legnagyobb rangot, mél­tóságot jelentette. Jelentette az üdvös­ség reménységét és jelentett egy, a ma­ga nemében és abban a korban párat­lan értékű katedrát is. Alig húsz évesen a laikus igehirdetők, “falujárók” széles lehetőségével. És én bár nem ismertem ezt a kifejezést, mindig népnevelőnek is éreztem magam. Legalább annyira, mint írásmagyarázónak. Mert láttam, hogy elhanyagolt népemnek mind a kettőre egyaránt szüksége van. Aztán teológus lettem. Olthatatlan szomjúság volt bennem a tudás, a szak­­képesítés után. Ekkor, bár soha senki nem mondta, tudtam, hogy mint hiva­tásos tanítónak, fel kell adnom a szí­nesebb, de kevesebb felelősséggel járó laikus viselkedési formát. Megérte. Szá­momra öröm volt hivatásos lelkésznek lenni. Az egymást követő misszió állo­mások, közegyházi szolgálatok, el nem halkuló vallomássá érlelték bennem az Igét: Teljes öröm van Tenálad! Ha akad még egy ember ezen a világon, aki elmúlt életével — nem önmagá­val — teljes mértékben elégedett, az az egy biztos én vagyok. Mert nemcsak azt látom, amivé lettem, de sokkal in­kább azt, ami voltam. 1978-ban búcsút mondtunk Debre­cennek és a hazai szolgálati területnek. Nem elszakadtunk, csak lezártunk egy korszakot. Még csak meg sem kísértett az a gondolat, hogy mi volna, ha... Pedig akadtak csábító, szirén hangok. De nem is csoda. Békevár — Kipling, olyan sajátos munkaterület, ahol egy­szerre kellett nemzetközileg is helytálló teológusnak és mindenki szolgájának lenni. Ez volt pályafutásom teteje, éle­tünk sava, borsa. Mert az igaz isten­­tisztelet, meglátogatni az özvegyeket és árvákat, szolgálni jövevényeknek, bete­geknek, magáramaradottaknak. Rá­adásul azzal a tudattal, hogy rajtunk kívül nincs is más. És tettük. Itt aztán igazán szabad akaratból. Szép volt. 1985 szeptember végén ennek is vége szakadt. Legalább is jelenlegi for­májában igen. Elértem a nyugdíjas kort, sőt két évvel már meg is halad­tam. Olyan volt, mint egy gyorsan to­vatűnő álom. Voltak fáradalmak, fá­rasztó dolgok, de annál édesebb volt az Úrban való nyugodalom. Lehet, hogy még lesz folytatás. Ám legyen! De az már egy következő kor­szakot jelent. Egy szép, nyári naple­mente bársonyos, csendes alkonyát. Bárcsak úgy lehetne! oláh Lajos

Next

/
Oldalképek
Tartalom