A Jó Pásztor, 1964. január-március (44. évfolyam, 4-10. szám)
1964-03-06 / 10. szám
2. OLDAL A .1 6 PÁSZTOR A MAGYAR FALU JÓ NÉPE Mult és jelen csak falun él igazán egymás mellett, szorosan egymáshoz kapcsolódva. Ami a múltat illeti, temető persze városon is van, sőt van muzeum, szobor, emléktábla s műemléknek nyilvánított épület is. De ezek közül egyik éppoly kevéssé jelent életet, mint a másik, s a város utcáin nem forr és nyüzsög más, mint a legmaibb élet. A mai élet a falut sem kerülte el. A föld népe kivackolódott régi elmaradottságából. Megtanult és elfogadott mindent, amit az uj világ hozott neki, de nem mondott le arról sem, ami a múltban az Övé volt. Hogy is mondta az egyszeri muzsik: — Ha engem megtennének cárnak, gazdagabb lennék, mint a cár. Enyém lenne minden kincse, de megtartanám ezt a viskót is. Hát ezzel a viskóval, az eleven múlttal gazdagabb a falusi ember a városinál. A mai világhoz alkalmazkodva is őrzi régi értékeit. így kerül össze a kaláka a villany világi tással. Mi az a kaláka? Mai szóval egyszerűen annyi, mint társadalmi munka. Mindaz, ami hozzá kapcsolódik, olyan régi időben született, amikor a falusi ember hírét sem hallotta még annak a szónak, hogy “társadalom”. Ingyen végzett közös munkát jelentett, a falu népének összefogását egy segítségre szoruló ember érdekében. Legtöbbnyire házépiLésben segítették meg egymást, de szólnak szép történetek az özvegyasszony búzájáról is, amelyet a falu népe learatott, hazaszállított és kézi cséppel ki is csépelt. A napokban kaptam hirt egy kalákáról — elmondom majd ezt is a magam rendjén —, amely egy régi kaláka kedves emlékét idézi föl bennem. Két emberöltővel, hatvanhat esztendővel ezelőtt történt. Ki tudná megmondani, milyen régi szokás volt már akkor is a kaláka? De ezt tulajdon szememmel láttam, s részt is vettem benne, mint tizenkét éves kisfiú. (Harmadik unokámban látom akkori magamat.) Apám — negyvenéves volt még — elhatározta, hogy házat épit szülőfalujában, ahová öregségére visszahúzódhassák öt kis gyermekkel és nyakában még egy szerencsétlen képviselőválasztás adósságával akkora házat tervezett, hogy abban majd unokái és dédunokái is elférjenek. (Áldják is emlékét a mai napig minden nyáron.) Irta BENEDEK MARCELL A falu már akkor is büszke volt mesemondó nagy fiára s arra a szándékára, hogy hazaköltözik. A községi erdőből ingyen adták a fát s a szekeres gazdák kalákában szállították be. De az igazi, a falu népét megmozgató kaláka az építés utolsó munkáját, a cseréptető felrakását végezte el. Hogy mekkora volt az a háztető, azt akkor láttuk igazán, amikor Rofaj bácsi, az ácsmester, próbaképpen az egész ácsolatot felállitotta az épülő ház udvarán. A ház nagyságára is akkor eszméltünk rá mi, gyerekek, amikor a még földtelen padlásra fölengedtek bennünket. Szédülve néztük a deszkapadozat végtelen, tagolatlan tengerét. Ilyen szédülettel láttam tiz esztendő múlva a párisi Notre Dame belső födél-szerkezetének habarcsóceánját. Amikor házunk födelét odajön t újra összeácsolták s a lécezetet is fölszegezték rá, akkor kezdődött a cserépfelrakó kaláka, az egész falu vidám ünnepe. Mint az “Egervár viadala” cimü történelmi festményen, létrákat támasztottak a ház oldalához, a létrákon — háttal a falnak — emberek álltak, akik fejük fölött nyújtogatták a cserepeket a magasabban állóknak. A legalsóknak mi, gyerekek hordoztuk a cserepeket az udvaron felhalmozott rakásokból. Azóta tudom, milyen nehéz egyetlen cserép. Fent a léceken fiatalok végezték a munkál, kacarászva, egymást ugratva, egyszer-egyszer borsos kiszólásokat is megeresztve. Délben tokánnyal és itallal vendégeltük meg az egész társaságot. Estére fedél alatt volt a ház. A fedél hatvanhat évig nem szorult javításra. Akkoriban petróleummal világítottunk. Lehozattuk Budapestről a függő- meg állólámpákat, amiket fölöslegessé tett már a gázvilágitás. A petróleumot nálunk s még egykét háznál harisnyás acetilénlámpa váltotta fel, de ez a fényes dicsőség nem sokáig tartott. A 20-as évek vége felé apám petróleum vagy gyertya világánál olvasta fel édesanyámnak a “Jean Christophe” tiz kötetét. Aztán jöttek olyan idők, amikor petróleumot sem lehetett kapni, gyertyát is amicsodást, alig. Ez már a második világháború végefelé volt. A falu legtöb háza estére tökéletes sötétségbe borult. A NORAD North American Air Defense radar figyelő állomása kanadai földön. 1944—45 telét feleségemmel és húgaimmal a baconi házban töltöttük. Nekem jó okaim voltak, hogy Budapesten ne mutogassam magam. A házból, a kertből nemigen mozdultunk ki, de engem hajtott valami, hogy a faggyúgyertya és olaj mécses világába egy kis másfajta világosságot vigyek. Fonóba kezdtem járni, ahol hatvan esztendőmmel akkor én voltam á legfiatalabb gavallér. Aranyról és Petőfiről beszéltem az asszonyoknak, leányoknak. “Titkárnőm” is volt, egy olvasni szerető fiatal falusi lány, aki versek elmondásával élénkitette előadásaimat. De tanárkodtam otthon is húgaim épülésére, világirodalmat adva elő teljes sötétségben, hogy a gyertyával takarékoskodjunk. Nem volt más világitóeszközünk, csak egy sereg vékony kis karácsonyfagyertya, amihez tudj’ Isten, hogyan jutottunk, s nem lehetett tudni, mikor kapunk mást a helyükbe .. . A karácsonyfagyertyák, takarékosan bár, de eredeti hikarácsonyánba hrdluetaoiaáo vatásukat is szolgálták 1944 karácsonyán. Ó, ez a karácsonyeste! A fiatal unokahugok megpróbáltak egy kis jókedvet teremteni. Ócska gramofon rekedt hangja mellett táncra perdültek egymással. Mi öregek, biztattuk őket, hogy mulassanak. Nekünk és Mária búgomnak egyre az a négy fiú járt az eszünkben, akikről hónapok óta nem tudtunk semmit, s akiket — mint annyiszor a magyar történelemben — nem a haza, hanem a legádázabb ellenség küldött ki a harctérre. , Ma is ez a szörnyű eset jut eszembe, ha karácsonyfagyertyát látok. Est most azt hallom, hogy bevezették a villanyt a falunkba! A petróleumból, sőt szinte karácsonyfagyertyából — egyszerre csaptak át a villanyvilágításba. A vezeték már a mi kertünkbe is bejutott, közeledik a házhoz. Világos már az L alakú kettős fenyőfasor, amelynek fái közül gyermekkoromban még a füvet kellett gyomlálnunk, hogy a csemetéket el ne nyomja, s amelyek közt már évtizedek óta déli verőn is sürü volt az árnyék. Napok kérdése, hogy villannyal világosodjék meg a régi ház is. És most megint kaláka van nálunk. Sajnos nem mehetek le, hogy a cserepeket adogassam, pedig a hatvanhat esztendős fedél javításáról van szó, s ezt ismét a falu népe végzi kalákában. Nem láthatom a vidám közös munkát, de gyermekkori élményem segítségével el tudom képzelni, az egymásnak odakiáltozótt csípős tréfákkal kitörő kacagásokkal együtt. Hallom, Flóra húgomnak sikerült egy fél birkát szereznie. Vidám lesz a lakoma, annyi bizonyos. Engem pedig végtelenül jóleső nyugalom fog el, amikor lelki szememmel elnézem a kalákások munkáját, lakoinázását, nemcsak azért, mert érzem, hogy a falu népében él még a szeretet apám emléke és a nép minden gondjában osztozó húgom iránt, hanem azért is, mert látom: a villanyvilágítás nem ölte ki ebből a népből azt, ami múltjában a legszebb volt: a közösségi érzést, egymás megsegítésének, a közösség szolgálatának gyönyörű hagyományát. Múlt és jelen, kaláka és villany, igy él együtt ebben a népben. Piketelnek a néger diákok és diáklányok egy Chester, Pa.-i iskola előtt. Mrs. Mary Davisnek nem tetszik, hogy a lánya piketel — kézen fogva hazaviszi. A DIÉTÁZÁS MEGSZÁLLOTTJAI A diétázás egyike azoknak az amerikai tüneményeknek, amelyeket világéletemben elkerültem. A diétázást elkerülni nem nehéz. Az ember egyszerűen a mérleget kerüli. Soha senki nem fog meggyőzni arról, hogy mi érdekes abban, hogy az ember hány fontot nyom. Én csak akkor mérem magam, ha olyan automata mérleget látok, amely egyben jövendőt is jósol. A jövendölést mindig elolvasom, de a súlyomat soha. Tekintve hogy a sok szép, amit a mérleg jósol, távolról sem valósul meg, nem látom be, miért bízzak abban a számban, amelyet az automata önkényesen a markomba nyom. A társadalom bizonyára boldogabb lenne, ha az emberek a jövendő boldogságukat vitatnák meg és nem azt, hogy mit egyenek és mit nem. Vannak egyesek, akik úgy rászoktak a diétázásra, mint mások az altatószerekre. Vannak hölgyek, akik részletesen elmesélik a banán-diétájukat és férfiak, akik valósággal búskomorságba esnek, amikor elmesélik mindenegyes spenót és piritóskenyér vacsorájukat. Meg tudnám érteni, ha a hölgyek teniszezni szeretnének és az urak a Giant profi futtball csapatban óhajtanának szerepelni, de azt hiszem, csak azért diétáznak, hogy legyen egy állandó beszédtémájuk. Valamikor régesrégen divatos volt kövérnek lenni. Vessünk csak egy pillantást az egykori flamand burgermeisterek portréira, vagy a csinos dívákra és tenorokra, akik büszkék voltak súlyúkra. Caruso és Tetrazinni napjai a nagy opera gála napjai voltak. Vájjon a férfiak azért tartanak fogyókúrát, mert romantikára vágynak ? Szó sincs róla. George Orwell megjegyzi, hogy nincs az a kövér ember, aki ha meggyőzte a nőt, akit szeret, valaha is bajba került volna. Vájjon a nők azért diétáznak, hogy megtartsák a férfiak szerelmét? Dehogyis! Azért, mert a barátnőjük diétázik, vagy azért, mert olyan ruhákat akarnak viselni és úgy szeretnének festeni, mint a reklámokon látható nők — kétes ambíció, A HÁZASSÁG SZÉPSÉGE Irta: ANDRE MAUROIS, a Francia Akadémi tagja Egy amerikai egyetemi hallgatónőtől megkérdezte valamelyik vizsgáztatója-, hogy nevezik a házasságnak azt a formáját, amikor a férjnek egyetlen asszonnyal kell megelégednie ? — Monotóniának (egyhangzásunak) — válaszolta. Igaza volt, de Szeretném kimutatni, hogy éppen ebben az egyhangúságán rejlik a házasság bája, de különben is ez az egyhangúság sokkal inkább látszat, mint valóság. A Don Juan és a Donna Jüanná menekült az egyhangúság elől. Kalandról kalandra mindenkor azt az eszményi boldogságot hajszolták, amit nem találtak. A találkozás izgalmában, a vadászat örömeiben, a hódítás gőgjében élnek. Életük változatosnak látszik és gazdagnak. De boldogok-e valójában? Megfigyeltem őket és nem hiszem. A házasság csodálatos intézmény: a vágy mozgatóerejét használja fel és a férfit meg a nőt rábirja arra, hogy egy életre összekössék sorsukat. Amikor, néhány hónap múltán a szerelmi báj ital nem hat már és a férj meg a feleség megismerik egymást szemtől-szembe, testük s idegrendszerük valóságában, túl késő van már a bilincsek széttöréséhez.. Már formálódik a család. Néhány ritka és elégedetlen lélek nem fogja jónak találni ezt az átmenetet az álomból a valóságba és öszsze fogja törni. A párok Roppant többsége azonban átkel az első folyamszakasz zuhogóin a házasság bárkájában és máris az egyhangúság nyugodt vizein hajózik. Ekkor kezdődik csak a tartós boldogság. Mert bizony két embernek nem könnyű megszoknia a közös életet, ha még annyira eggyé váltak és még annyira tele vannak is jóakarattal. A házasságkötésig az ember egyedül él és szabadon: a maga ura a szobájának, idejének, gondolatainak, de ime egyszerre csak magunk mellett találunk egy férfit, vagy egy nőt, akinek jogai vannak és gyakorolni akarja őket, aki tudni akarja, hogy mit csináltunk a nap folyamán és fel sem tételezi, hogy akár csak egy órára is meg tudunk feledkezni róla, még ha ez igy van is; ott van mellettünk egy férfi vagy egy nő, aki azt kérdezi: “mire gondolsz?” — és azonnali választ vár rá; egy férfi, aki magával hozza a lakás minden helyiségébe a maga férfias rendetlenségét és egy asszony, aki a rendezkedés és a rend zsarnokságát erőlteti. Nem, a megszokás sohasem gyors. íjzifiÁíég:! van a szokásoknak'1^ "kS érzelmeknek a bejáratására. Sőt még a szórakozások bejáratására is. Csak az első év után várható, hogy a házasság a maga normális medrébe kerül. Nos, hogy lehet összeszokni a házasságon kívül ? Kétségtelenül vannak hosszú viszonyok, amelyek boldogság tekintetében nem nagyon hasonlítanak a házassághoz. De ha igy is az egyhangúságnak ugyanahhoz a tavához érkeztünk, miért ne válasszuk e kevésbbé veszélyes áramlatot? Nincs tökéletes házasság és a leggyengébb párok közt is elő fognak fordulni nézeteltérések. Ezek azonban az együtt töltött idővel ártatlanokká válnak. A feleség tudja, hogyan viselkedik a férje, amikor haragszik. Ismeri házaséletének éghajlatát, engedi elvonulni a vihart és tudja, hogy a nap máris felsüt a felhők mögül. Azt mondtam, hogy az egyhangúság inkább látszat, mint valóság. Honoré de Balzac, az állhatatlan agglegény félt ugyan a házasságtól, de az ugyanakkor kísértette is, egy igen okos barátnője, aki hü feleség volt, a következőt irta neki: — Óh, Honoré, ne higyje, hogy az életben mindig uj szempontokra van szükségünk. Az élet éppen az árnyalatokban legmegragadóbb. Értse meg tehát, mi rejlik abban a biztonságban, hogy ez a mostani édes óra holnap is üt; és azután mindig. A száraz lel kéknek ez maga az unalom; az átlag lelkeknek a ! prózai boldogság; magának j azonban finom választékösság i lenne. Milyen okosan mondja: valóban az árnyalatok szépítik meg leginkább az életet és a színárnyalatok az egyesitett élet alapján tűnnek ki a legszebben. Megajándékozni a férjet vagy a feleséget egy névnap vagy egy születésnap alkalmából — megszokott és köznapi dolog. De szeretettel választani ki az ajándékot, kilesni a kívánságot és boltrólboltra járva teljesen kielégíteni: ez az árnyalatok egész szivárványa, amely épp. úgy örömet okoz annak, aki ad, mind annak, aki kap. Amikor a férj figyelmeztetés nélkül észreveszi felesége fáradozását, amellyel magát, vágy lakását szépiti, anélkül, hogy az asszony kénytelen volna megkérdezni: “szereted-e az uj ruhámat” — ez már nemcsak finom árnyaltság, hanem gyengédség. Az évszázadok is minden évben újra árnyalják a szerelmet. A házasságoknak megvan a maguk tavasza, mint a természetnek, a dicső nyaruk és a melankolikus őszük. Szabadságunk idején együtt fedezünk fel idegen órszágokat és a szerelem magába szívja a szinüket. A házasélet nem ugyanolyan Spanyolországban és Svédországban, a tenger partján és a hegyek közt. Az uj barátok egész életen át hoznak uj gondolatokat, néha váratlan veszélyeket, amelyek életet öntenek a házasság kerítése mögé. A házaspár gazdagszik általuk. Aki erőteljesen szeret, megtanulja, hogy megújuljon, ha szükséges. Az öregség is tele van árnyalatokkal. Egy szép arc szépen öregszik és örömünk telik benne, hogy a fehér hajzat melynek megvalósítása, köztük egészen kilátástalan. Az óhazában a cukor vo/ a legértékesebb élelmiszer. A legtöbb amerikainak fogalma sincs róla, hogy milyen jó a cukor a szervezetnek. Az óhazában az öregek csak husvétkor és karácsonykor vagy esküvőkön jutottak hozzá, mert nagy ritkaságszámba ment a házban. Az anyám egyszer elmesélte, hogy a falu szegényei között az a legenda járta, hogy Ferenc József császár felett, ha teázott, egy óriási süvegcukor lógott, amelyet kedve szerint nyalhatott. — Mostanában a vacsora-asztalnál a vendégek úgy viselkednek, mintha mindenkinek egy nagy szívességet tennének, ha cukrot tesznek a kávéjukba. Valamikor, Írja A. J. Liebling “Étkezések között” cimü könyvében, a szerelmi hódításokat tizennégy fogásos vacsorák előzték meg. Manapság, amikor az emberék száraz piritóst rágcsálnak és vegyszereket öblítenek le, legfeljebb csak az fordulhat elő, hogy valaki titokban “burkol” egy kis corned-beef-et. Attól is olyan lelkiismeretfurdalása támad, hogy legszívesebben meggyónná a papájának. II. G. alatt újra rátalálunk arra a tekintetre vagy mosolyra, amit úgy szerettünk a barna vagy szőke haj alatt. A házasság nem válig egyhangúvá, mert a házasfelek változnak. Füzzük még hozzá, hogy az egyhangúság némely megjelenési formája elragadó és megható. Zulma Carraud-nák igaza volt, amikor Balzacnak azt a biztonságot dicsérte, amelyben úgy véljük, hogy a pillanatnyilag oly édes óra egészen hasonló, lesz holnap, meg majd azután is és mindig-. Juliette Drouet, eltelve hitvesi szerelemmel Hugo Victor iránt, naponta gyalogsétát tett vele. Amikor egy kis kapu előtt haladtak el, a feleség igy szólt: “Kapu a gyalogosoknak, uram.” A nagykapu előtt, mely a kicsire re következett, a férj igy válaszolt: “kocsibejárat”. Ez a kis jelenet része’volt szerelmük litániájának. Szórakoztatta, elragadtatta őket. Hosszú házasság után a bensőségesség olyan lesz,' hogy mindegyik fél már többé-kevésbbé előre tudja, hogy mit fog mondani a másik. De egy boldog férj olyan kellemes biztonsággal járkál feleségének gondolatai közt, mint ahogy szereti minden este megtenni ugyanazt a sétát a kertjében. Ilyen meg ilyen választ vár, ilyen meg ilyen körülmények között, mint ahogy tudja: megfordulva a kerti sétányon, meg fogja látni piros rózsabokrát. A rózsák nem kevésbbé pirosak és a szavak nem kevésbbé harmonikusak. Óh, az egyhangúság csodálatos nyugalma! A gyilkossági per tárgyalási szünetében Jack Ruby (baloldalt) újságírók kérdéseire felel. Jobboldalt: Melvin Belli, a fő védőügyvéd.
