A Jó Pásztor, 1963. január-június (43. évfolyam, 2-25. szám)

1963-01-18 / 3. szám

2. OLDAL A Jó PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1738 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5905 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: Egy évre .................................$8.000ne Year ..................................$8.00 Fél évre ...................................$5.00 Half Year ..................................$5.00 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio KENNEDY, YES! KÁDÁR, NO! avagy TE IS FIAM, SULYOK? Magyar Amerikában az utóbbi időben ijesztő je­lenséget tapasztalunk részint felelős, másrészt felelőt­len magyar nyelven megjelenő nyomtatványok és veze­tőemberek részéről: Kádár János, kommunista minisz­terelnököt, sokezer ártatlan ember gyilkosát, Kruscsev magyarországi helytartóját, olyan szinben tüntetik fel, mintha megértőbb, emberibb kommunista lenne a töb­binél, különösen Rákosinál. Ez az érvelés körülbelül úgy hangzik, mintha azt mondanók: Sztálin ugyan tömeggyilkos volt, Kruscsev azonban emberbarát. Semmi sem bizonyitotta be ékesszólóbban, mint a kubai válság, hogy mindegyik kommunista vezért ugyanabból a fából faragták. Kruscsev megbízottja, Gromyko külügyminiszter, biztosította Kennedy elnö­köt: a Szovjetunió nem szállít olyan hadifelszerelést Castronak, amely az Egyesült Államok és Délamerika létét és biztonságát veszélyeztetné. Ugyanekkor pedig már épültek az atombázisok, partjainktól 90 mérföldre. Csupán az amerikai kémszolgálat ébersége és Ken­nedy elnök erélyes fellépése mentette meg a világot egy borzalmas atomháborútól. Ha viszont azt állítjuk, hogy Kádár János másfajta kommunista, mint Kruscsev, ez ugyanolyan, mintha azt állitanók, hogy Rákosi más volt, mint Sztálin, vagy, hogy a sziámi ikreket el lehet választani egymástól. Nemrégiben azoknak a növekvő táborához, akik lovaggá szeretnék ütni Kádár Jánost, Sulyok Dezső, egykori magyar politikus is csatlakozott. Sulyok az egyik emigráns időszaki lapban Kádáréknak a Rákosi klikkel foglalkozó nemrég nyilvánosságra hozott kiad­ványát méltatja. Feljövetelé után buiyuK uezso egyxutag wpuim Ke­nyerét ette s abban az időben senki sem volt számára alég anti-kommunista. Most pedig, Kádár Jánossal szemben a következő “megértő” jellemzést alkalmazza: “És mégsem tudjuk tőle megtagadni annak meg­állapítását, hogy volt lelki ereje és erkölcsi bátorsága (szószerint igy! — szerk.) nyíltan kimondani mindazt, amit fentebb idéztünk . . . Ezzel olyan magatartást ta­núsított, amilyet a megelőző magyar rezsimek sohasem voltak képesek tanúsítani. Ezáltal a magyar népnek nagy szolgálatot tett." Tehát, Sulyok Dezső szerint, Kádár János, Krus­csev vérebe, Mindszenty bíboros és megszámlálhatat­lan szabadságharcos börtönőre, talán még hálát is ér­demel azok hozzátartozói részéről, akiket az általa Ma­gyarországra hivott szovjet tankok és gépfegyverek le­mészároltak. Cikke további részében Sulyok megértést és ki­egyezést javasol: “Ezt a rendezést az 1861—1867 évek centenáriuma is paranccsá teszi számunkra ... És ha megjön, nekünk több önmérsékletet kell tanúsítanunk volt ellenségeink (tudniillik a magyar kommunisták — szerk.)- irá­nyában, még Deák Ferencnél is . . . Ma még csak egyet tehetünk. Már most nagymértékben feltisztithatjuk az utat mindkét oldalon a majd eljövendő kibontakozás felé". Az ember a csodálkozástól szinte bénultan olvas­sa, hogy éppen a kubai szovjet ármány idején egy volt magyar vezető politikus, aki Amerika vendégszeretetét élvezi, a kommunistákkal szemben való megértésre és megegyezésre biztatja a szabad világban élő szabadság­­harcosokat. Megdöbbentő cikke végén, Sulyok a kö­vetkező üzenetet küldi Kádáréknak: “És most én kérem meg a Magyar Szocialista Mun­káspárt Központi Bizottságát, hogy foglalkozzék észre­vételeimmel hasonló szellemben, hasonló hangnemben és hasonló emelkedettséggel . . . Tudom, hogy ez szá­mára tragikus összeütközést jelent. De Pfeiffer Zoltán példája tanítson meg mindannyiunkat, hogy azoknak, akik a politikai élet élén állanak, sohasem szabad meg­futamodni a tragikus helyzetek vállalása elől . . . Ezt üzenem haza és várom, hogy vájjon, egy munkás-rezsim (mióta hívják munkás-rezsimnek a kommunista csatló­sokat? — Szerk.) több és nagyobb tud-e lenni, mint volt például a katonatisztek rezsimje a maga idején." Tehát, Sulyok Dezső szerint, nem a Magyarorszá­got megszálló szovjet hadsereggel, nem a szabadságot eltipró kommunista csalósokkal van baj, hanem Pfeiffer Zoltánnal, Varga Bélával, Nagy PArenccel és a köréjük csoportosult menekült politikusokkal, valamint a volt katonatisztekkel. Szerencse, hogy a sulyokdezsők és mindazok, akik azt hiszik, hogy a kommunistákkal egy fedél alatt lehet élni, akik hajlandók erkölcsi bátorságot feltételezni Ká­dár János tömeggyilkosról, egészen elenyésző kisebb­ségben vannak az amerikai magyarság soraiban. Az amerikai magyarság — Kennedy elnökkel együtt ■— tudja, hogy — mivel adott szavuk és egyez­ményük teljesen értéktelen — a kommunistákkal szem­ben csak egyetlen védekezés van: erősebbnek kell len-GŐZÖLGŐ UTCÁK Irta: KÜRTHY MIKLÓS Ilyenkor télen gőzölögnek az utcák és a lehellet párája fagyottan száll a levegőben. A tél mindenekelőtt két lé­nyeges dolgot jelent éle­temben: elsősorban azt, hogy gyűlölök kimozdulni szállo­dai szobámból, mert fázom. Sohasem vágyom annyira ar­ra, hogy gazdag ember le­gyek, mint a téli hónapokban, mert akkor nem kellene dol­goznom. A tél második jel­lemvonása számomra, hogy nem tudok cigarettázni az utcán. Didergösen sietek a fel­szálló gőzök között és minden­féle dolog eszembe jut ilyen­kor. Minden rendszer nélkül tolakodnak agyamba a gondo­latok és az emlékek, miköz­ben fázósan igyekszem az autóbusz megálló felé. Nem akarok rábeszélni sen kit, mert végtére is, min­denkinek magánügye, mit eszik, éppen csak megemlí­tem: a közeljövőben kizáró­lagosan kutyaeledet fogok enni. Bármily mulatságosan is hangzik a dolog, elhatáro­zásom teljesen indokolt és logikus. Néhány hónap óta figyelem már a televizós hirdetések kö­zött az egyik kutyaeledelt ké­szítő, illetve gyártó cé rek­lámját. A cég reklám-modell­­je, egy rokonszenves fiatal hölgy, arról értesít bennün­ket, a műsor élvezőit: ez a fajta kutyaeledel olcsóbb,— mint a hamburger és annál sokkal táplálóbb. Tekintettel arra, hogy a Federal Trade Commission a­­mely elvben nem enged valót­lanságokat hirdetni, eddig még nem tiltakozott, felte­szem tehát, hogy a hirdetés igaz. Ha pedig a kutyaeledel ol­csóbb és táplálóbb, mint a hamburger, semmi okát nem látom, amiért a drágább és kevésbbé tápláló hamburgert fogyasszam. A múltkor körülbelül 10 percig kellett az autóbusz ér­kezésére várakoznom a meg­állónál. Velem együtt vára­kozott egy fiatal fiú és egy fiatal leány. Ketten együtt aligha “nyomhattak” többet 40 esztendőnél. Iszonyatosan szerették egymást. Miközben án dideregtem és félhangosan káromkodva szidtam a hide­get, ők egymás szemébe bá­multak. Úgy bámultak, olyan bambán, ahogyan csak az igazi szerelmesek tudnak.. . . Időnként gügyögő félszava­kat mormogtak egymás ar­cába. Azután jött az autóbusz és ... én nem szálltam fel. In­kább vártam újabb 10 percet, de nem akartam, nem tudtam a fiatal párral együtt utazni. Nem tudtam nézni ezt az embertelen, iszonyatos, ször­nyűséges boldogságot. S amikor felszálltam a kö­vetkező autóbuszra, valami tompa és távoli fájdalom­mal gondoltam arra:soha még ilyen közelről és ilyen közvet­lenül nem éreztem az örege- i dóst, mint azokban a pillana­tokban, amikor a két fiatal­lal együtt álltam a megálló­nál. Valaki levelet irt nekem az elmúlt napokban és levelé­ben arról panaszkodik, hogy egyedül érzi magát, nincs sen­kije az Ujhazában. Azt hiszem, a levél írója, aki még túlságosan fiatal, Kürlhx Miklót azt a jelentékeny tévedést követi el, hogy nem veszi tu­domásul: az ember mindig s mindenütt egyedül van, akár a régi, akár az Ujhazában. Senkinek sincs senkije —csu­pán önmaga. Az (európaiak igyekeznek elkendőzni ezt a tényt, az amerikaiak azonban tudomá­sul veszik és őszintén elisme­rik. Jaj nekünk magányos lel­kiknek ! Jaj nekünk, embe­reknek ! Időnként együtt vacsorá­zom egy indiánnal. Ötven év körüli férfi, Cleveland e­­gyik legismertebb ügyvédje. Szülei még rezerváción szü­lettek. Minden egyes alkalommal, amikor együtt vacsorázunk, rendkívül kiábrándult le­szek. Az indián ügyvéd meg­ölte bennem az indián-problé­ma romantikáját. Szeretném, ha tragikus figura lenne.Sze­­reteném, ha bársonyos sze mében olykor megvilanna egy fénysugár, amelyre azt mond­hatnám : igen, ez fajának vég­zetes fénye! Ez azonban soha sem tör­ténik meg. Tekintete min­dig józan és az örök vadász­mezők helyett fellebbezések­ről és periratokról beszél.. Szeretném, ha valahogyan— igy hívnák: Sebes Nyil. De nem igy hívják. Charles a keresztneve. Szeretném,, ha egyszer,— csak egyetlen egyszer igy hívna engem: Sápadtarcu test I vérem. De sohasem szólít igy. Ülünk egymás mellett a vendéglőben, vacsora után, fe­ketekávé mellett, egy indián ás egy fehér férfi. Micsoda romantikus lehe­tőségek: a két régi ellenfél ül együtt! S a lehetőségeket nem használjuk ki és önma­gunk és az egész helyzet ro­mantikus volta köznapi va­csorává alacsonyodik. Olyan kiábrándítóan, olyan remény­tel énül és olyan gyűlöletesen szürkék vagyunk! Valahányszor egy csúnya nő tükörbe néz, mindig eláll a szivem verése. — Most. . .most fogja ész­revenni, hogy milyen elvi »élhetetlenül csúnya! —gon­dolom magamban. Most fog összeomlani az élete! S azután. . .csodák csodája, ez sohasem történik meg. A csúnya nő yugolt, rezzenet­­len arccal bámulja önmagát a tükörben és elégedetten fel­sóhajt. Nem csak arra nem döbben rá, hogy csúnya. En­nél többet lát: határozottan szépnek látja önmagát. A Hófehérke mesében elő­forduló tükör nem az igazi élet tükre. A mesében ugyan­is elérkezik a pillanat, ami­kor a bűvös tükör őszintén, megmondja a királynőnek— hogy nem ő a legszebb a vi­lágon, hanem Hófehérke. Ilyen tükör nincs és soha nem is lesz. Minden nőnek megvan a maga bűvös tükre. Ez a tükör sohsem fogja azt mondani, hogy valaki szebb, mint ö. Mi férfiak ennél sokkal tá rgy i 1 a gosab bak vagyunk és nem értékeljük túl önma­gunkat. Ha engem, például egy folyóirat felkérne, hogy soroljam fel a világ 10 leg­okosabb emberét, a lehető legnagyobb tárgylagosság­­gal és körültekintéssel igye­keznék felsorolni — a többi kilencet. A gőzölgő utcák párája olyan sűrű, hogy a járókelők gyakran nem is látják egy­mást. A napokban egy ilyen köd fel hő előtt állottam egy szűk utcában. A ködfelhő má­sik oldalán két férfi állott. Az utca olyan szűk volt,hogy valamelyikünknek utat kel­­lelt engedni. Én utat enged­tem. Amikor mellettem el­mentek, akkor vettem ész­re, hogy egyikük fehér, a másikuk pedig néger. A ködfelhő mögött azon­ban, amikor csak körvonalai­két tudtam kivenni, teljesen egyformának tűntek. Nem volt különbség. Két férfi ál­lott a gőzölgő ködfelhő mö­gött. Az Association FrancíU«p cciiijl£> au (íviüzart et cíös maitres classiques, a francia Rádió és Televízió zenekará­val, Soltész Lajos vezényle­tével Kodály-Rossini hang­versenyt rendezett. Mollat du Jourdin, akinek sokoldalú kulturális tevékeny­ségéről már több ízben Ír­tam, ennek a zeneegyesület­nek is tagja és hozzájárult a felejthetetlen este megváló­sitásához. Katona Tibor hang­versenyirodája a Salle Pleyel­­ben rendezte meg az estét. Soltész Lajos karmester, - Kodály születésnapját ma­gyar művészekkel akarta megünnepelni. Neki köszön­hetjük, hogy a budapesti Ope­raházi három nagy művészét, Werner Mária sopranót,Sző­­nyi Olga altot, Réti József tenort, Littasy Györggyel, az amsterdami Opera tagjával, meghallgathattuk. Soltész a ma élő karmeste­rek egyik legkiválóbb ja. A zenét kísérő prózának s min­den kifejezési formának az imponderábiliákig érzékeny, meditativ ismerője és kiváló rendező is. Kodály “Psalmus Hungari­­cus” cimü müvét és Rossini “íStabat Mater”-jét vezé­nyelte. Gigászi munka volt egy orchestrát négy ének­karral és szólistákkal ösz­­szehangolni. Az ő varázspál­cája nyomán Kodálynak kin­cses zenéje archaikusán bon­takozott ki és ősi magyar ka­tedrába lett belőle. A büszke panaszok tengere annak kö­veit korbácsolta, kapuit dön-KODÁLY ZOLTÁN 80 ÉVES zengő oíva^talc a fé­nyek. Kodály ebben a müvé­ben örök lángolássol oltárra veti a szivét. Az általa fel­kutatott megszámlálhatat­lan magyar népi ének és dal­lam panaszlón, imádságosan, áradozón, lázadón, harcosan, megbékélőn, szerelmetes fáj­dalommal, ujjongással sza­kad ki a zene melléből. Ha jól értettük, a kórusok Vigh Mihály nyelvén énekeltek. Vigh Mihály lelkipásztor — Kecskemétén a tizenhatodik században fordította le Dávid 55-ik zsoltárát és a magya­rok kesergője lett belőle. A “Psalmus Hungaricus” szólistája Pvéti József volt. Szinte Toldi-erejü teljesít­mény 1 szimfonikus zenekart és három énekkart túlszár­nyalni. Réti József őstehet­ség; Magyar bibliásan zengő hangjával szinte látásig fo­kozta az élményt. Az egyéni­ségéből áradó kultúra, ér­zékenység művészetének pa­tinát ad. Párisban többször énekelt, több külföldi operá­ban is, Amerikának is halla­ni kell öt! Nagy kár, hogy Kodály u­­tán Rossinit hallgattuk. Sol­tész a csodálatos struktúrájú “Stabat Mater”-t is kiválóan vezényelte. Az énekkarok,szó­listák teljesítménye, művé­szete felejthetetlen. De a ze­ne barokkot idéz és Kodály­nak zenei egét nem éri el. Kodály után csak Kodályt le­het hallgatni, vagy semmit. Akkor is még nagyon sokáig őt halljuk. . , ,,,/A “Stabat Mater” szólistái: Wenic, . ............., _ .. nyi Olgaaltó, Réti József tenor és Littasy György vol­tak. Littasy mélyen zengő hangját sajnos, keveset hal­lottuk. MAJOR ILONKA Wemer Maria és Szőnyi Ol­ga hangja olykor csodálatos melodikus futamban össze­csengett, majd mint a bár­sony-szárnyú madár, más­ég felé repült. Werner Mária az Opera tag­ja és az Országos Filharmó­nia Társaság szólistája. Fő­leg oratóriumokat énekel és sok Kodály és Bartók dalt. A Theatre des Champs Ely séesben, egy próbán nemcsak gyönyörű hangját, de szép­ségét és játékos kedvét is megcsodáltam. És Szőnyi Olga! A ragyo­gó fekete szemű, romantikus szépség! A lényéből áradó varázst, lírai, drámai erejű althangja még titokzatosabbá teszi. Többször énekelt Pá­­risban, a londoni Festival Hall ban, Svájcban, Moszkvában, Fran kfúriban, Hamburgban Párisban Liszt “Koronázási Miséjé”-ben énekelt utoljára.. A magyar kormány Liszt díj­jal tüntette ki. A nemzetközi nünk, mint ők s erőnket minden esetben érvényesíte­ni, ha a kommunista ármány a szabad világ érdekeit veszélyezteti. Hiába csalogatják haza Kádárék az Egyesült Ál­lamokban élő magyarokat s hiába várják a határon tárt karokkal, rezesbandával és zászlókkal Kecskeméthy Lászlót és a Református Egyesült zarándokutasait, sen­ki előtt sem kendőzhetik el a valóságot: Budapesten úgy táncolnak, ahogyan Moszkva fütyül. Végezetül, csak ennyit: Sulyok Dezső és mind­azok, akik Kennedy elnök erkölcsi bátorságát fel akar­ják cserélni Kádár János erkölcsi bátorságával — nyu­godtan hazamehetnek a kommunista paradicsomba. Az amerikai magyarság áldása rájuk! zeneértők csodás alt hangját Wagner operákban, Aidában szeretik hallani. Amerikában Szőnyi Olgával és Székely Mi­hállyal, Donáti Antal vezény­letével, több lemezt vettek fel. A két magyar énekmüvész­­nő és művész csak úgy verte a világhírű divákat és éneke­seket! A hangverseny francia közönsége viharos tapssal,— bravókkal ünnepelte Soltész Lajos (karmestert, Werner Má­lna: MAJOR ILONKA (Paris.! riát, Szőnyi Olgát, Réti Jó-A Televízió Szimfonikus zenekarának és a hires Mait­­rise kórusoknak is kijutott a tapsból — utóbbiak Budapes­ten Kodály gyönyörűségére, Kodály dalokat is énekeltek. A közönség mégis az öt ma­gyar művészt ünnepelte for­ró lelkesedéssel. Nem mozdul­tak a helyükről és véget nem érő tapssal hívták ki újra meg újra Kodály zenés köve leit. Kodály Zoltánt még soká Üi'üéáiH't:, uvjcL c.v~ I <5 csak örökéletü és értékű ma­gyar zenét ajándékozott a nemzetnek, hanem kivételes, felbecsülhetetlen zenekultú­rát is. “Hazámat mint költő hagy. tam el. . .” Kodály adott új­ra ihletet és versben üzenem, hogy amióta “Psalmus Hun­­garicüs”-át hallottam, a szi­vem kettéhasadt szikla; pa­takja neki dúdolja, mossa a legszebb rímeket. . . Ä RÉGI PES SZEMBEKÖTŐSDI Mulatságos jelenet ját­szódott le a Lippert féle Er­­zsóbet-köruti vendéglőben. Már nagyon későn, a gazda távollétében megjelent ott öt elegánsan öltözött ur. — Pincér — kiáltott az egyik — valamit enni sze­retnénk. Ha jól kiszolgál ben­nünket, jó borravalót kap. A pincér, aki csak akkori­ban került valahonnan vi­dékről Budapestre, szolgálat­­készen hajlongott és sorra tá­lalta fel a legjobb ételeket, előétkeket, halat sültet, a legjobb borokat s mindent, ami kitűnő és drága. A pompás lakoma végével élénk vita kerekedett a ven­dégek között. Mindegyikük a zsebébe nyúlt, mert egyik sem akarta tűrni, hogy a má­sik fizessen helyette. — Mindent én fizetek — mondta az urak egyike igen erélyesen. — Nem, én fizetek. . . — Elég legyen, —mondta a harmadik — én vagyok a legöregebb az asztalnál — s nagy megtiszteltetés a szá­momra, ha önöket vendégei­mül láthatom. Egyik szó a imásikat,egyik udvariaskodás a másikat kö-T HUMORA vette, de nem tudtak meg­egyezésre jutni. Végre is a negyedik, aki ezideig hallga­tott, igy szólt: — Ez mind nagyon szép, de hát a dolognak mégis csak véget kell vetni. Indítványo­zom, hogy döntsön a sors. . . Asztalkendővel bekötjük a pincér szemét, s akit megfog, az fizessen. Az eszmét kitűnőnek ta­lálták és nyomban végre is hajtották. A pincérnek be­kötött szemmel az étterem egyik sajkába kellett állania s mikor az megtörtént, a ven­dégek szépen, csöndesen ki­surrantak az ajtón. Két estélyi ruha Martini 1(158 as tavaszi kollekciójából.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom