A Jó Pásztor, 1962. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)

1962-09-28 / 39. szám

2. OLDAC

A Jó PÁSZTOR

A JÓ PÁSZTOR

(THE GOOD SHEPHERD;

Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította

Megjelenik minden pénteken Published every Friday

Published by — Kiadó

THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY

Szerkesztőbég és kiadóhivatal — Publication Office 1738 EAST 22»d STREET CLEVELAND 14. OHIO

Telefon: CHerry 1-5905

ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES:

Egy évre .............................$8.000ne Year .......... ..................$8.00

Fél évre ...............................$5.00 Half Year ..............................$5.00

Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio

MÉGEGYSZER A ZARÁNDOKÚT

A “Református Egyesület Zarándokutja” cimü vezércikkünknek országos visszhangja támadt. Nem emlékszünk arra, mikor kaptunk ennyi levelet egyetlen cikkünkkel kapcsolatban.

A levélirók kivétel nélkül helyeslik álláspontunkat, néhányan azonban kifogásolják, hogy a zarándokút értelmi szerzőjét és vezetőjét nem dorgáltuk meg keményebben.

Ezúton mondunk köszönetét mindazoknak, akik felkerestek bennünket bátoritó soraikkal s miután, a leveleknek még kis százalékát sem tudjuk közölni, megpróbáljuk a* levélirók véleményét a következő főpontokban összefoglalni:

1. Elképzelhetjük, mennyire cserbenhagyottnak érzik magukat a szovjet elnyomás alatt élő magyar testvéreink, akiket Amerika Hangja és a Radio Free Europe állandóan kitartásra buzdit, amikor a kommunista sajtóban azt olvassák, hogy az egyik legnagyobb testvérsegitő egyesület titkára, kecskeméihy józsef vezetésével zarándokutasokat és dollárokat szállit a “szovjet paradicsomba.”

2. Semmiképpen sem lett volna szabad a társasutazást az 1956-os szabadságharc évfordulójával egyidőben rendezni, különösen nem most, amikor az amerikai szenátus és képviselőház tagjai, élükön Lausche szenátorral, követelik, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete ne vegye le napirendjéről a magyar kérdést.

3. Amikor a Szovetjunió az Egyesült Államok partjaitól alig 90 mérföldnyi távolságban rakéta és atombomba támaszpontokat épit, nem okos gesztus üzleti célból társasutazást inditani kommunista Magyarországra, egy olyan amerikai magyar intézmény részéről, amelynek tagjai már számtalan esetben megmutatták fogadott hazájuk iránti hűségűket.

4. A levélirók között egyaránt akadnak öregamerikás magyarok és szabadságharcosok is. Mindnyájan annak a reményüknek adnak kifejezést: a cigányzenés mutatások mellett is lesz idejük a zarándokutasoknak és kecskeméihy józsef titkár urnák, hogy elsétáljanak a Parlament előtt, a volt Sztálin téren és a Sándor utcán, ahol a szovjet tankok lehengerelték és lemészárolták a védtelen magyar tömegeket 1956-ban.

A levélirók egynémelyike, ezenfelül, olyasmiket is kiván kecskeméihy titkár urnák, amely kívánságok idézése nem birja el a nyomdafestéket.

Amikor a Református Egyesület szempontjából kétes értékű zarándokutat levesszük a napirendről, annak a reményünknek adunk kifejezést, hogy a vezértestület, valamint az Egyesület következő konvenciója érdeme szerint foglalkozik majd az üggyel.

Mi pedig mégegyszer jó mulatást kivánunk kecskeméihy józsef titkár urnák a “szovjet paradicsomban”!

ÖLBETETT KEZEKKEL . . .

Az utóbbi hetek politikai izgalmai Kuba körül sűrűsödtek; a közvélemény lázas érdeklődéssel követte az eseményeket. Hogyan reagál az Egyesült Államok Moszkva egyre fokozódó kubai hadianyag-szállitásaira, Kruscsev kihivó nyilatkozataira? A U. S. magatartását e nagyfontosságu kérdésben Kennedy elnök szabta meg, egyik legutóbbi sajtóértekezletén adott válaszaiban. Az elnök kijelentette, hogy “ezidőszerint a katonai intervenció nem lenne jogosult”, s egyben leszögezte, milyen körülmények inditanák a U. S.-t arra, hogy a kommunisták kubai támaszpontja ellen erélyesen fellépjen.

Ezek az inditékok a következők lennének: ha a bolsevisták támadást intéznének a Kuba körüli Guantanamo-i katonai bázis, a Panama csatorna, vagy a floridai Cape Canaveralban levő rakéta bázis ellen; ha Kuba amerikai állampolgárok életét fenyegetné az Egyesült Államokban, vagy a nyugati félteke országaiban.

Kennedy elnök azonban nyilván nem gondolt arra, hogy a kommunisták puszta jelenlétükkel is fenyegetik a nyugati félteke országaiban élő polgárok életét, személyi és vagyoni biztonságát. A kommunisták nem mindig külső beavatkozással döntik meg a nekik nem tetsző társadalmi rendszereket, hanem belső, felforgató, bomlasztó tevékenységükkel. E tétel illusztrálásához kell-e jobb példa annál, ami ma a latinamerikai államokban történik?

AMERIKAI HIÁNYCIKKEK

A háború csökevényei közül az óhazában semmisem tartja magát olyan makacsul, mint a hiánycikk. Hiánycikk lehet bármi, ami akár termelés, akár fogyasztás céljára kellene, de nincs, vagy csak kevés van belőle. Hiánycikk továbbá az, ami miatt az emberek morognak és amikor valahára egy kevés megjelenik belőlük a piacon, sorban állnak érte. Ha hirek megfelelnek a valóságnak, számos nélkülözhetetlen áru tartozik még ma is Budapesten ebbe a kategóriába. Ne legyünk azonban rosszmájuak, és mielőtt birálatot mondanánk, nézzünk körül a saját portánkon. Amerikában is vannak hiánycikkek! Nem lehet kapni például libamájat, nem azért mintha a liba ismeretlen lenne itt, hanem inkább ,mert állatokat tömni kinzás. Tömés nélkül a liba mája csak akkorára növekszik, mint a tyúké. Nem lehet ’’kapni mákot, kivéve preparált, konzerv alakban, továbbá szaloncukrot, birsalmát, dobostortát és egyéb finomságokat, hacsak az ember nem akarja valamelyik newyorki magyar importőrtől meghozatni őket. És magától értetődik, hogy az amerikai áruházak, noha ötletesebbnél ötletesebb konyhagépeket hoznak forgalomba, arra még nem gondoltak, hogy mák és diódarálót, mozsarat és egyéb “hiánycikkeket” is bocsássank a vevők rendelkezésére.

A magyar ember Ízlésének megfelelő élelmiszer “hiánycikkeknél” nem érdemes időzni, mivel az olcsó eledelek tengeréből még a legfinynyásabb magyar is kiválogathatja magának az Ínyére valót és egy kis fantáziával pótolhatja a “hiánycikkeket.” Kivétel talán a tüdő, amelyet még nem találtam árusítás alatt egész Amerikában, és igy akinek a savanyu tüdő a kedvence, be kell érje savanyu gombóccal, tüdő nélkül. A tüdőt konzervált kutyaeledel céljára használják fel.

A nehezebben pótolható amerikai hiánycikkek közül hadd említsem elsőnek a borotvát. Nem az önműködő borotvára gondolok, amely minden nyilvános mosdóhelyiségben egy 25 centes érme bedobáta után az automatagépből kihullik, hanem az egyenes borotvára, amely nélkül a fül körüli borotválás nagyon kínos. Aztán itt van például a bajuszkötő. bajuszkenöcs. Az ember mehet San Diegótól Bostonig, mig talál egyet, azt is inkább ócskásnál.

Ha már a vágószerszámoknál tartunk, ne felejtkezzünk meg a kaszáról. Ennek hiánya miatt az amerikai kénytelen motoros fűnyíróval vágni a kerti pázsitot és a farmer kombájnnal a búzát.

Egész Amerikában nem találtam például subickót, csizmapatkót, faszöget, palavesszőt, alsónadrágmadzagot, kocsikenőcsöt, cseréppipát, kapcát, olcsó szemüvegtokot, palacsintasütőt, tökgyalut, sósborszeszt, tollasdunyhát, brief tasnit, kocsikereket, abroncsot, hordót, lábszárvédőt, kolompot, csizmanadrágot, darutollat, nagykendőt, bodoritóvasat, újévi malacot, szakajtót, posztónadrágot, bilgeri csizmát, bőrkabátot övvel svájci sapkát, nikotex cigarettát, cigarettatöltő ké"SAJNOS. AZ ENYÉM .."

Francesco Bianchi olasz zeneszerző és kritikus, egy alkalommal, amikor színházba ment, beadta a ruhatárba a felöltőjét. A felöltő nagyon megviselt volt, jó néhány évet kiszolgált. Előadás végén Bianchi az első volt, aki a ruhatárban jelentkezett és nagy sietséggel kérte:

— A felöltőmet!

— Tessék, itt van, — felelte a ruhatárosnő, azonnal átadva a megviselt felöltőt.

Azonban látván, hogy Bianchi megforgatja kezében a ruhadarabot, vizsgálgatja, tapogatja, simitgatja, aggódva tette hozzá:

— Biztosíthatom uram, hogy az öné a felöltő.

— Azt látom, de reméltem, hogy másé lesz, — felelte a zeneszerző.

K«reulMi

Mihály

FOGYÓKÚRA

Azt hiszem, nem kerülte el a figyelmüket, hogy az utóbbi egy-két esztendőben egy uj hóbort ütötte föl a fejét az Egyesült Államokban — teljes erővel kitört a fogyókurajárvány. Nem tudok úgy emberek közé menni, hogy ne találkoznék valakivel, aki éppen fogyókúrázik és társaságokban már közhely-számba megy a sóvár fölkiáltás, hogy “jaj, csodásnak látszik ez a kacsasült, milyen boldogan ennék belőle, de sajnos éppen fogyókúrán vagyok, az orvosom azt mondta, hogy le kell adnom legalább húsz fontot. Most aztán szenvedek.” Miután a fölkiáltót a többiek fél-részvéttel körülsajnálkozták, az meggondolja magát és azt mondja “különben, tudják mit, a combot meg azt a kis mellrészt megeszem, meg egy keveset abból a velesült burgonyából, meg ha szabad kérnem az uborkasálátából egy kis tányérkát, legfeljebb két hétig koplalni fogok.” Mindezekután a szegény szenvedő — ha már egyszer úgyis bűnbe esett — annyit eszik-iszik egész este, hogy éjfél körül beveszi a vendéglátó ház egész alka-seltzer készletét.

Halász Péter

Ez a típus abba a bizonyos “fogyókúrán vagyok, de csak holnap kezdem” — alosztályba tartozik és nincs ok arra, hogy aggodalmat érezzünk irányában. Ennél már sokkal veszélyesebb az, aki a tisztelt élettársára vigyáz és miközben 3 két, kézzel tömi magát, azt nem engedi enni.

“Lajoskám, azonnal tedd le a kanalat. Tudod, hogy a májgombócos húsleves méreg a te szervezetednek. Lajoskám, ne egyél többet. Lajoskám, ne igyál annyit. Lajoskám, ma este nincs több cigaretta.”

Szegény Lajosba már hálni jár a lélek, ré,vülten és áléit tekintettel nézi az evőket, miközben élettársa boldogan magyarázza: “Lajos hat hét alatt 25 fontot fogyott. Az orvos gratulált neki. Nézzetek rá, újjászületett. Edithkém, igazán kérlek, ne kínáld Lajost azzal a turóslepénnyel. Nem teszel jót neki. Megölöd vele. Ferikém ne öntsön Lajos poharába. A halálát akarja?”

Mondom, ez már veszélyes fajta, persze, nem önmagára, de szegény Lajosra.

A nagy többség azonban abba a csoportba tartozik, amely szabályosan és annak rendje és módja szerint fogyókúrázik, apró pasztillákat szedeget különböző szinü parányi pirulákat, kalória-táblázatot hord a zsebében és minden reggel sóhajtozva föláll a fürdőszoba mérlegére. Némelyik csakugyan elképesztő eredménnyel gyötri magát, hetek alatt felire fogy, imbolyogva járkál és lötyög rajta a ruha. Ha szánakozva megkérdi tőle az ember, hogy mi a baja, mosolyt erőltet elszáradt ajakára és azt mondja, “öregem, so ha életemben nem éreztem olyan jól magam, mint most.” Ennek ellentmond szomorú és éhes tekintete, amellyel mintha mindenfelé öntudatlanul ételt keresgélne.

Nem vagyok orvos, a véleményem tehát ebben a vonatkozásban nélkülöz minden szakmai alapot, kizárólag megfigyeléseimre támaszkodom. Az én tapasztalatom szerint az, hogy áz ember sovány, vagy molett, vagy kövérkés, vagy pedig félreérthetetlenül kövér — olyan alkati adottság, amelyen tartósan és alapvetően nemigen lehet változtatni. Vagy ha igen, akkor nem csak a testsúlyban történik változás, de ezzel együtt

A CÁR MULAT

I. Miklós orosz már, kit országa legdaliásabb emberének tartottak, a férfias szépséget nagyrabecsülte, szerette maga is a délceg legényeket, de annál inkább megvetette a piperkőcöket. Egy alkalommal, amikor a Newski-Proskepten kocsikázott, egy ficsur került eléje ,aki az akkori legutolsó francia divat szerint öltözve feszitett végig a gyalogjárón. Mintha csak a divatot irányitó párisi szabó, kalapos és divatárus boltjából szalajtották volna egyenest az orosz fővárosba. A gigerli lapos karimáju, cukorsüveg alakú fényes kalapot viselt, derékig érő rövid, de bő kabátot, trombitaalju nadrágot és keskeny, de szinte végtelen hosszúságú hegyes cipőt. Az ujjam tömérdek gyűrű, a gomblyukából pedig egész csomó apró lánc csüngött alá. A cár, amint megpillantotta ezt az ifjút, megállittatta kocsiját, magához hivatta a gigerlit, aki mélyen bókolgatva közeledett a hatalmas úrhoz. A cár végigmérte és mosolyogva kérdezte tőle:

— Hogy hívják, fiatal ur?

— Jakoviev vagyok, felségednek hódolattal teljes, hűséges alattvalója.

— Nos, Jakoviev ur, üljön csak ide mellém.

A gigerli zavai'ba jött, ijedten engedelmeskedett. A cár pedig egyenesen palotájába hajtatott és Jakorviev urat karonfogva vitte a cárné elé.

— íme, bemutatom neked hódolattal teljes hűséges alattvalónkat, Jakoviev urat, —szólt a

cár nejéhez. — Lássál te is valami szépet. Nos, Jakoviev ur, mutassa magát — élűiről.

A gigerli mozdulatlanul állt, reszketve és némán. ,

— No, most oldalt! . . . Most hátulról! . . . Most forogjon; de úgy, hogy csörögjenek a láncocskái! . . .

A cár vezényelt és a szegény verejtékező gigerli fordult, ugrott ahogy parancsolta. Végre is a cárné megelégelte a tréfát. Intett, hogy elmehet. A cár azonban utánaszólt:

— Nagyon szép volt, kedves Jakoviev! Ha megint lesz ilyen szép uj ruhája, legyen megint szerencsénk!

| Irta: KERESZTESI MIHÁLY

szüléket hüvellyel, szódavizet spriccelővei, vizeskannát, levesestálat, cigarettatárcát, báránybéléses bundát, nagykucsmát, magasszáru nőicipőt, fateknőt, petróleumlámpát, kanócot légyfogót, babapólyát, slafrokot, kutágas gémet, mézeskalácsot, fonottgyertyát, kerepelőt, piaci kosarat, lekvárfőző üstöt, lopótököt, tokot személyazonossági igazolványnak, tubákos szelencét, lóvakarót, seprőt kéménynek, belet kolbásznak, kaptafát cipőnek, hátitáskát, hátizsákot, jancsiszöget, hegymászócipőt, satöbbi ... A listát bizonyára lehetne még folytatni.

Nem állítom, hogy a fenti cikkek egyike-másika egyáltalán nem létezik itt nálunk, de annyi bizonyos, hogy nehezen hozzáférhetők.

A “hiánycikkekről”’ szóló beszámolóm nem lenne teljes, ha az amerikai szolgáltató ipar boszszantó fogyatékosságairól nem tennék említést. Nélkülöznünk kell például a szakképzett drótostótok, esernyősök, köszörűsök, vályogvetők szolgálatait. A szórakoztatóipar legnagyobb fogyatékossága, hogy zenészek, cigánybanda, helyett a snackbárokban, italkimésésekben gépesített zenét hallgathatunk csak, és legtöbb helyen táncmulatságok alkalmával automaták szolgáltatják a talpalávolót. Nincs, aki az embernek a fülébe huzza.

Aztán ne feledkezzünk meg az olyan tisztes ipar művelőiről sem, mint például a nylon harisnyajavitók, zoknijavitók, foltozószabók, akiknek hiánya miatt kénytelenek vagyunk eldobni használt holmijainkat és nem fordittathatjuk ki öltönyeinket.

S végül az elosztás technikáját sem hagyhatjuk kritika n élkül. Miért nem lehet például itt bemenni egy trafikba, mint az óhazában és vásárolni mondjuk 5 Camelt. Aztán itt vannak a korcsmák. Amerikában az ember nem kérhet egy hosszú lépést, egy spriccert, vagy egy házmestert. Muszáj mindent üvegestül venni.

Szóval, mint láthatjuk, vannak itt is hibák. S az egésszel csupán azért, hozakodtam elő, mivel akartam, hogy ha olvassák, legyen egy jó napjuk az óhazai közellátási bürokratáknak is!

Iría: HALÁSZ PÉTER

az egyén lelki világában is. Ismerőseim között ennek egyik legjellegzetesebb példája Tapolczay Gyula volt, a színész. “Tapi” — igy hívták barátai, — kövér,joviális, harsánykedvü ember volt és ellenállhatatlanul mulatságos színész. Kerek pocakját betolta a Nemzeti Színház színpadára és a csata félig nyerve volt. Vizváry Mariskának a remek karakter-színésznőnek volt a fia, aki nemcsak színészetéről, de pompás étel-receptjeiről és konyhamüvészeti tanácsairól is híres volt. A háború alatt és azután az ostrom keserves heteiben Tapi lefogyott, mint soványember került elő a pincéből. Soha nem tudta visszanyerni a régi testsúlyát. És —• nehéz szívvel írom le ról&, hiszen már meghalt — a pocakjával együtt elveszítette a színjátszó tehetségét is. Elvesztette izét, humorát, kedélyét ,tafféle savanyujóska lett belőle, aki a Nemzeti Szinház “anti-imperiaiista” darabjaiban gonosz amerikai generálist játszott.

Aztán itt van még egy példa. Az elmúlt télen alkalmasint önök közül is sokan nézték a televízióban azt a filmsorozatot, amely Churchill életével és zseniális hadvezéri pályafutásával foglalkozott. Egyike volt ez a televízió kimagasló műsorának. Nos, ezt a programot egy bizonyos mesterséges tápszereket gyártó vállalat finanszírozta. Saját készítményeit reklámozta a Churchill-filmek elején, közepén és végén. A reklámjelenetek arról szóltak, hogy az az ember élete nem egyéb, mint kinkeserv, ha kilóinak száma több az előírtnál. Elő tehát a tápszerrel — mondta a reklámmester — ime, ilyen tetszetős bádogdobozokban kapható, különböző izekben, az ember íróasztala fiókjában tarthatja a dobozokat, délben csak elővesz egyet, két lyukat üt rajta a sörnyitóval és már folyik is a pohárba a sürü lé. Megissza az ember, igy ni, korty-korty, utána nem kell se ebéd, se uzsonna. Benne van minden tápanyag, amre a szervezetnek szüksége és igénye van.

Ezekután végétért a reklám-epizód és jött a film a kövér Churchillről, aki hihetetlen fürgeséggel járt-ment, megszervezte a nyugati világ védelmét és miközben evett-ivott és gyárkéményméretü szivarokat szívott, megnyerte a második világháborút. Elképzeltem, hogy két csata közben, a falat boritó térképek alatt Churchill elvonult volna az Íróasztalához, kihúzza a legalsó fiókot, kiveszi a tetszetős bádogdobozt, pik-pak, két lyukat üt a doboz tetején és megiszik ebédre egy pohár sürü lét, amely minden szükséges tápszert tartalmaz. Mit gondolnak ha Churchill ilyen bádogdoboz-diétán tervezi és szervezi a dolgokat, ki nyerte volna a második világháborút?

Hosszasan folytathatnám még ezt a gondolatsort arról, hogy végülis mi az, ami csakugyan jó az emberi szervezetnek — amitől a lelke satnyul, az semmiesetre sem jó a szervezetének sem — de odakint delet harangoznak. Megyek ebédelni. Aki akar, velem tart. , j.