A Jó Pásztor, 1962. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)

1962-08-31 / 35. szám

2. OLDAE A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Ofíice 1736 EAST 22ad STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry Í-59Q5 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre ................................ Fel évre .................................... SUBSCRIPTION RATES: $8.00 One Year .............................$8.00 $5.00Hall Year .............................$5.00 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio A BRIDGEPORTI SZÖVETSÉG KONVENCIÓJA Az American Life Insurance Co. néven ismert Bridgeporti Szövetség rendkívüli konvenciója 56 sza­vazattal 4 szavazat ellenében megszavazta az Invest­ment Life Insurance Co. of America céggel való egye­sülést. A konvenció demokratikus szellemben folyt le, ami Szegedy István elnök érdeme. A kisszámú, de an­nál hangosabb ellenzéktől sohasem vonta meg a szót, még akkor sem, amikor az igazgatóság és a delegátusok türelme már fogytán volt. A konvenció határozata az American Life Insu­rance Co. belügye, hiába próbáltak egyes önző érdek­­csoportok ebből közügyet csinálni. A Bridgeporti Szö­vetség sorsa felett kizárólag a 17,000 tag rendelkezik, akik a pénzüket a kötvényekbe befektették, aminthogy magától értetődő, hogy a Verhovay és a Református biztosítási egyesületek sorsát is azok döntik el, akik ezekbe az egyletekbe betartoznak. MINDENNEK VAN HATÁRA Határtalan lelkesedéssel ünnepelte Kruscsev és népe a két világürhajóst. Azokban a napokban szerte minden szovjetföldön ez a jelszó járta: A szovjet hatal­mának nincs határa. De bizony van, mondhatnánk norvég ácsok, akik a norvég-orosz határ mentén, orosz földön levő Borisog­­lebsk városkában-faházakat építenek az ottani szovjet villanyerőmü munkásai részére. Ezeknek a házaknak jó ajtajai vannak, amelyek pontosan beleillenek az ajtó­keretbe, könnyen nyílnak és zárulnak. Egy napon Krus­­esev ellátogatott oda és első pillanatban fellelkesedve, de a következő pillanatban haragosan felkiáltott: ‘‘Ezek nagyszerű ajtók . . . Ezek sokkal jobb ajtók, mint ami­lyeneket orosz ácsok ácsolnak!” A norvég ácsokat hidegen hagyta az orosz nagyur lelkes haragja. Ők semmi különöst nem találtak mun­kájuk elismerésében. Ők minden ajtót igy készítenek el, hát mire jó a szóbeszéd? . . . Pár nappal utóbb megtudták, hogy mire jó ez a szó­beszéd. Jött egy orosz hivatalnok, kiemelt egy ajtót és repülővel elküldte Leningrádba. Hadd tanulják meg az oroszok, akik megtanultak a föld körül repülni, azt is, hogy miképpen kell jó ajtókat készíteni. SZERVEZETT ZŰRZAVAR Egy francia újságíró nemrégiben igy jellemezte az algériai helyzetet: szervezett zűrzavar. Tekintettel a a legutóbbi eseményekre, a kifeje­zés meglehetősen találónak látszik. Kétségkívül figye­lemreméltó az, ahogyan a hadsereg szervezetten és tervszerűen építette fel a zűrzavart és tette lehetetlen­né a politikai iroda működését. Annak ellenére, hogy a hadsereg a sajtó és a rá­dióállomások birtokában van, semmire sem használja fel azokat. Bármilyen furcsa is, mégis az az igazság: a magasrangu katonatisztek csupán azt a negatívumot akarták elérni, hogy Ben Bella miniszterelnökhelyettes és a politikai iroda cselekvőképességét megbénítsák. Szemben a latinamerikai országok katonai forra­dalmaival, Algériában egyszerűen érthetetlen: mit akar hát a hadsereg? A fejetlenség következtében a szeptember 2-ikára tervezett általános választásokat bizonytalan időre el­halasztották. Algériában ma senki sincs, akinek hatal­ma volna e ebbe voltaképpen a hadsereg is beletarto­zik. Az egyetlen igazi kérdés most: ki fog tárgyalni a jövőben politikai kérdésekről és — kivel? Lehetséges, hogy a polgárháborút sikerül majd el­kerülnie Algériának. Ez azonban még mindig nem bi­zonyos, mint ahogyan Algériában semmi sem bizonyos. Sőt, igazában véve, még az sem bizonyos: mennyiben segítette elő Algéria gazdasági és politikai jólétét az olyan nagyon áhított és oly sok vérbe került független­ség? .; ____________ JóJPÁSZTOR HARC A NACYURRAL .. . Félreértés ne essék: az alábbiakban nem Ady Endre halhatatlan költeményének hőséről, a disznói ejti Nagyurról lesz szó, aki, mint tudjuk, “ült az aranyon, az aranyon...”, hanem egy másik Nagyurról, aki talán a legeslegnagyobb ur, — még az elnöknél is nagyobb az amerikai kontinensen, — a háziúrról. Bevezetésül elég ennyi is. Most adjuk át a szót Edének — ő mondta el a “harc” történetét, íme: — Egy hideg téli napon — kezdte Ede — 'észrevettük, hogy a fűtőtestek magatartása megváltozott. Addig úgy fütöttek, mint ahogy az jólnevelt radiáto­rokhoz illett, akkor azonban megmakacsolták ma­gukat. Nem tagadták meg szolgálatukat — ilyen mélyre nem sülyedtek — egyszerűen feladták némaságukat és “beszélni” kezdtek. Beszélni? Ez túlságosan enyhe kifejezés. Orditottak, üvöl­töttek, kattogtak és doboltak. Szobánkat olyan lárma töltötte be, mintha egy acélgyár kellős közepébe kerültünk volna. Azonnal felhivtuk a háziurat. A háziúr fel, hivta a házfelügyelőt. A házfelügyelő feljött, megnézte a rakoncátlan fűtőtesteket, majd igy szólt: —• A baj az, hogy Önök nem értenek a ra­diátorokhoz. Nem szabad egyszerre kinyitni a csapot, csak fokozatosan. Akkor nem lesz sem­mi baj. Ujjongtunk az örömtől. Másnap reggel egy ici-picit nyitottuk ki. Nem üvöltött, nem köhö­gött, még csak nem is nyöszörgőit. De nem is fütött. Úgy állt ott a sarokban, mint egy kihűlt lávatömeg, mélán és bánatosan. — Csavarintsunk rajta még egy kicsit, — mondtam hites nejemnek, Amáliának. Amália csavarintott. A radiátor ekkor feléb­redt téli álmából, és halkan panaszosan nyöszö­rögni kezdett. Akár egy kis csecsemő, akit hir­telen felriasztottak szendergéséből. Nejem erre még egyet csavarintott rajta. Most már kopogni kezdett, mint a jégeső. No még egyet. A radiator felüvöltött, akár a sebzett oroszlán. Ekkor hites nejem Amália gyorsan visszacsavarta az egé­szet. A radiátor elnémult, de teste hidegebb volt, mint egy jégtábláé, amely a Déli Sark vi­dékén úszkál. Felhivtuk a háziurat, ő felhivta a házfelügye­lőt. A ház feketebőrü őre kissé dühösen bár, de újra megjelent kisded otthonunkban. Csavart egyet-kettőt a fűtőtesten, — azt hittem, hogy nozzá szorosabb barátság fűzi, és végre belát­va hibáját jó útra tér. De nem. A radiátor az ő csavarintásaitól éppenugy morgott, fújtatott, dü­­hösködött, mint a miénktől. A barna arc még jobban elsötétült. — Ezen nem tudok segiteni — mondta végül — ki kellene hivatni a vállalatot. Erre azonban csak a háziúr adhat utasítást. Felhivtuk a háziurat. A Nagyur kijelentette, hogy ha elődeinknek jó volt a radiátor, jó az ne­künk is. Ha nem tetszik, vegyünk uj fűtőteste­ket. — Felmondunk — határoztuk el. — Végtére is ha üvöltést akarunk hallani, meghallgatunk egy-két vadnyugati filmet a televízióban. Ilyen­irányú szükségleteinket ott is fedezhetjük. A jó ég tudja, miért maradtunk mégis. Hideg veit, a költözködés komplikált dolog. Inkább hallgattuk a fűtőtestek mennydörgését. Néha, amikor egy nagyobbat ütött, kirohantam az er­kélyre, mert azt hittem, hogy bomba esett le a közelünkben. Aztán ezt is megszoktuk. Nemsokkal később kiderült, hogy a fürdőkád csöve valahol lenn a mélyben eldugult. Fel­hivtuk a háziurat, ő felhivta a . házfelügyelőt. A Várkonyi Andor KOSSUTH LAJOS TEMETESE Egy szemtanú, az én drága jó édesapám elbe­szélése alapján szeretnék egy kis epizódot el­mondani amely Kossuth Lajos temetésével kap­csolatban történt. 1894 március 20-án érkezett meg a hir Magyarországra, hogy Turinban meghalt Kos­suth Lajos, a magyar független­ségi gondolat élő jelképe. Ez a hir felrázta az egész nemzetet a Kárpátoktól az Adriáig. Egyet­len gondolat száguldott át a magyarság millióinak lelkén: a nagy szabadsághős, a kor­mány gerinctelensége miatt hontalanná vált Kossuth Lajos hamvait haza kell hozni! Hadd pihenjen itt az édes haza föld­jében, amelyet annyira szeretett, az ő magyar népe körében, amelynek szive minden dobba­nása szólt. A budapesti egyetemi ifjúság volt az első, amely megszólaltatta a magyar nemzet milliói­nak ezt a kívánságát, vágyát, követelését. Mi­helyt a turini távirat meghozta a lesújtó gyász­­hirt, az egyetemi ifjúság nagy tömegei gyüle­keztek az uj Városháza dísztermében. A magyar egyetemi ifjöuság dörögte oda először a hatalom képviselőinek, hogy Kossuth Lajos hamvait ha­za kell hozni és az ország fővárosában eltemetni. Az ifjúság követelését egy emberként tette ma­gáévá az egész magyar nemzet. Százezrek zarándokoltak a nagy temetésre. Ezek közt volt mint egyetemi hallgató, édesapám is, aki mindig büszke volt rá, hogy tanúja lehe­tett annak a felejthetetlen, élménynek, amidőn egy nemzet temeti nagy fiát. A temetés előestéjén, amidőn egész ember­áradat hömpölygőit a főváros utcáin, szomorú arccal, könnyes szemmel, megtörtént az a fel­háborító eset, hogy a Nemzeti Színház előadást hirdetett, még hozzá valami egyáltalán nem a gyászünnepnek megfelelő műsorral. Az általá­nos felháborodásnak és elkeseredésnek adott ki­fejezést a Magyar Athlétikai Club, amikor kül­döttsége megszállta a Nemzeti Színház bejára­tát, Asboth Jenő bajnok vezetésiével. Szállói­gévé vált Asboth Jenő megszólítása, amelyet a színházba sietőkhöz intézett: “Uraságod talán idegen, nem tudja, hogy a nemzetnek nagy gyásza van. Kérjük, mondjon le a mai napon a szórakozásról.” Egyike volt a legelső megszólítottaknak egy közös hadseregbeli osztrák százados, aki felesé­gével sietett a színház felé. Asboth németül in­tézte hozzá a fenti szavakat. A százados ezt vá­laszolta: ' , “Bocsánatot kérek, erről nem volt tudomá­som.” Ezzel széttépte jegyeit és feleségével együtt távozott. Édesapám, ki szintén jelen volt, a színház előtt csoportosult tömegben, látta, hogy a szín­házba menők túlnyomó része készségesen tett eleget az atléták felszólításának. Csak egy eset fordult elő, amidőn egy fiatal ember durván el­lenkezett. Hogy mit mondhatott, nem hallotta édesapám, csak annyit látott, hogy az egyik at­léta galléron ragadta a fiatalembert, földre te­­perte és olyat taszított rajta, hogy az hempereg­ve gurult az úttestig, ahol eltűnt az embertömeg­ben. Egy kis csoport azonban mégis bejutott a szín­háziba, ahol megkezdődött az előadás. A függöny felgördült és a színészek hozzáfogtak szerepeik TÚLÉLŐ Sieyes abbé francia államférfiutói a francia forradalmi kormány bukása után külföldről ha­zatért barátja megkérdezte, mit csinált a rém­uralom alatt? — Mit csináltam? . . . Éltem, — felelte Sie­­yés. KALAPVÁSÁRLÁS Micike kalapot vásárol. Végigpróbál vagy öt­venöt, de egyik sem nyeri meg tetszését. Végül nagynehézen talál egy megfelelőt. Leveszi a fe­jéről, és átnyújtja az elárusitónőnek: — Ez jó lesz, ezt csomagolja be, legyen szi­ves. — Kérem — mondja az elárusitónő — én be­csomagolom, miért ne, de megjegyzem, hogy ez ugyan az a kalap, amelyben be tetszett jönni. Dohnányiné Zacház Hona NEM ÉRTEM A NŐKET Nem. És újra nem. Nem értem. Harminckilenc éve élek a Földön és ebből nyugodtan állíthatom, huszonötöt a női nem tanulmányozásának szen­teltem. Negyedszázad áll mögöttem, már ami a “Nőológia” nevű tantárgyat illeti. És még sem értem őket. Napokban felhív, például, egy rokonszenves hölgyismerősöm és azt mondja. — Csak azért hívtam fel, mert három nap szabadságom van, kedd, szerda, csütörtök, azt szeretném tudni, hogy maga hogyan áll a sza­badidejével. Véletlenül úgy állt a dolog, hogy mind a há­rom napom teljesen szabad volt. Ezt a hirt öröm­mel közöltem a rokonszenves hölggyel és mind­járt hozzátettem: — Magának melyik nap a legjobb? Azt vártam, hogy a három nap közül nyomban megjelöl egyet. Nem ez történt. — Tulajdonképpen ... — kezdte és ettől rög­tön rossz száj izem lett. Ha egy nő azt mondja, “tulajdonképpen”, akkor abból jó nem sülhet ki. — Tulajdonképpen ... — mondta mégegy­­szer, kissé eltűnődő hangon, — a helyzet az, hogy egy kissé zűrös ez a három nap. — Mindennap zűrös, — mondtam bölcsen. — Mi lenne, ha kedden találkoznánk. Jaj, a kedd az nem jó. Ugyanis délelőtt fod­rászhoz kell mennem, aztán délben egy barát­nőmmel vagyok, akinek megígértem, hogy dél­után elviszem kocsin a nagynénjéhez, aki beteg és akkor már ott maradunk este is. — Rendben, — mondtam higgadtan, — ma­radjunk akkor a szerdában. — Jaj, — mondta gyorsan, — a szerdával az a helyzet . . . (Nem szeretem, ha egy nő azt mondja: “az a helyzet.” Az ilyen mondat-kezdet után soha még nem alakult ki semmiféle helyzet.) — Szóval, az a helyzet, hogy délutánig nem érek rá, de délu-Irla: VÁRKONYI ANDOR derék ember egy hosszú pumpával jelent meg a tett színhelyén. Pumpált, és a viz lassan leszi­­várgott. De másnap újra kezdődött az egész élőiről. Egyszer aztán hites feleségem Amália elfelejtette kellő időben elzárni a csapot és a viz kiömlött. Csak azt vettük észre, hogy a háló­szobába kis patakok folynak be. A fürdőszobá­ban három incs magasságban állt a viz. Úgy álltunk ott, mint a pun háború utolsó katonái Karthágó romjai felett. Ki fogja ezt a tengert feltörölni? Ezen vitatkoztunk, amikor az alattunk lévő lakásból felorditott egy sten­­tori hang: — Megőrültek maguk?! Eláztatják a lakáso­mat? Két perc sem telt bele és már előttünk állt a legendák fúriája, villámló szemekkel és kije­lentette, hogy először agyonver bennünket, az­tán beperel, de előbb szárítsuk ki a falait, mert tönkretettük a lakását. Együttes erővel dobtuk ki a lakásból. Tárcsáztunk. A Nagyur jelentkezett. “Idefi­gyeljen maga ...” — ordítottam — mire le­csapta a kagylót. Újra felhívtam. Türelmesen meghallgatott. Aztán közölte, hogy majd intéz-’ kedik, egyelőre azonban felküldi a házfelügye­lőt, a pumpával. És máskor ne hagyjuk nyitva a csapot, különben . . . A házmester pumpált, a viz lecsorgott. Éjfélig tartott, amíg tisztába tettük csepfolyóssá vált lakásunkat. És másnap újra kezdődött minden elölről. Az­óta vettem egy pumpát és én pumpálok. Leg­utóbb, pumpálás közben levertem egy üveglapot, amelyen pipere-cikkek, tégelyek és üvegek áll­tak. A feleségem azonban szerencsére nem hal­lott meg semmit, mert a fűtőtestek úgy üvöltöt­tek, hogy mennydörgésük minden más zajt el­nyomott . . . Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA előadásához. Erre az egyetemi ifjúság benyomult a színházba és tomboló ordítással, pisszegéssel és füttyel követelte az előadás abbahagyását. Császár Károly, a főszereplő erre a reflektorok elé lépett és egyetlen mozdulattal kapta le pa­rókáját, és azt földhöz vágva kiáltotta: “Nincs hatalom mely engem ma játszásra kényszeritsen!” A többi színész ugyanazt tette és az előadás végétért. Ezalatt a színház. előcsarnokában valaki ßL- kiáltötta magát: “Huzzük fel a fekete zászlót a színházra!” És már hozták is egy óriási fekete lobogót és vitték a lépcsőn felfelé. Nagy csapat rendőr igyekezett meggátolni a zászló kitűzé­sét. Iszonyú dulakodás támadt a rendőrök és az egyetemi ifjúság közt. A verekedők mindent összezúztak, ami a színház előcsarnokában volt. A zászló ide-oda sodródott a rettenetes tüleke­désben. A zajra a kint tartózkodó atléták is be­rohantak és beleavatkoztak a verekedésbe, ami­nek aztán az lett a vége, hogy a zászló hatalmas rudja darabokra tört és szövetje foszlányokra szakadt. Hasonló jelenetek játszódtak le az Ope­raház előtt, ahol egy század huszárság beavat­kozása ellenére is kitűzte az ifjúság az erkély­re a fekete lobogót. Kossuth Lajos már ott pihent a temetőben, ahová a hálás utókor helyezte — noha a trónu­son Ferencz József ült, kinek uralma elől me­nekült a nagy szabadsághős az élethalálharc el­vesztése után Turinba. Vérbe fojtották azt a nagy mozgalmat, mely egy nemzet lelkesedésé­ből született, és melynek hősei a világtörténe­lem legendás alakjaivá váltak. De még annyi év után is, valahányszor felmerül a nagy szabad­sághős neve, újra felködlenek a negyvennyolcas idők dicsfénytől ragyogó és vértől pirosló nap­jai és újra felhangzik lelkűnkben a nóta, mely a magyar nép szivéből fakadt és talán azért örökké él: '*! "Kossuth Lajos azt üzente. Elfogyott a regimentje. Ha mégegyszer azt üzeni. Mindnyájunknak el kell menni. Éljen a magyar szabadság, éljen a haza.“ tán esetleg lenne egy órám, ha Jutka barátnőm nem szól be értem, de tulajdonképpen megbe­széltük, hogy elmegyünk együtt moziba és tud­ja, annak későn van vége és . . . — Legyen a csütörtök! — vágtam közbe. — Jaj, a csütörtök lehetetlen. Az az utolsó nap­ja a háromnapos szabadságnak, rendbe kell hoz­nom a lakást, meg mosnom valamit, délután fel­jön két kolleganőm, aztán este színházjegyem van . . . Rettenetesen sajnálom, a csütörtök se jó . . . Majd legközelebb összehozunk valamit. Ezzel elbúcsúztunk. Én meg ott álltam, a le­tett kagyló mellett, bambán, fejbeverten. Ami­kor felhívott, akkor már tudta, hogy egyetlen szabad napja sincs. Akkor miért hivott fel? Ha meg felhívott azzal, hogy szabadságon van és mit csinálok én, akkor miért nem beszélt meg velem egy estét? Hát csoda, hogy nem értem a nőket? U. V.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom