A Jó Pásztor, 1962. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)

1962-08-17 / 33. szám

) 2. OLDAL A Jó PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapított« Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY ■M— --•■■■ . ..... — ■■■■■■ ■■ ' " Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1738 EAST 22ad STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5905 crfgllteö 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: Egy évre ...............................$8.00 One Year ...........................:$8.00 Fél évre .................................$5.00 Half Year .............................$5.00 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio A SOBLEN ÜGY HÁTTERE Az elvi jelentőségű döntés tehát megtörtént: Dr. Robert Soblen, életfogytiglani fegyházbüntetésre Ítélt kém nem kap politikai menedékjogot Angliában. A vi­ta voltaképpen három állam között zajlott le: Amerika, Anglia és Izrael. A problémát voltaképpen Izrael kényszerű be­avatkozása tette bonyolulttá. Az ottani alkotmány ér­telmében a világ minden részéből odavándorolni akaró, vagy menekült zsidószármazásunak menedékjogot kell biztosítani és be kell fogadni. A rendelkezésnek van egy nem eléggé világosan körvonalazott szakasza, mely úgy szól, hogy bizonyos bűncselekmények elkövetése esetén azonban nem. Az igazság az, hogy Izrael elha­tározását jelentősen befolyásolta az a tény, hogy jó viszonyban kíván maradni az Egyesült Államokkal, amelynek támogatását reméli a UN-nél, Egyiptommal kapcsolatos, immár állandósult vitájában. Angliának kölcsönös kiadatási egyezménye van Amerikával, ez azonban nem vonatkozik a kémkedés­re. Ezen az alapon fellebbezték meg Soblen ügyvédr jei már hosszú idő óta az angol belügyminisztériumi kiadatási határozatát. A Soblen ügynek, mindenesetre, egyetlen tanulsá­ga van: az Anglia és Amerika közötti kölcsönös kiada­tási egyezményt alighanem a kémkedésre is ajánlatos kiterjeszteni, ellenkező esetben, a két ország szovjet­ellenes együttműködése könnyen hatástalanná válhat. LEHULL AZ ÁLARC Tokióban az atombomba betiltását szorgalmazó úgynevezett világszövetség konvenciót tartott, ame­lyen bomba-ellenes határozati javaslatot terjesztettek elő. A kommunisták a javaslat ellen szavaztak. Nem is cselekedhettek másképp, hiszen éppen azon a napon a szovjet felrobbantott egy hatalmas bombát. A kom­munisták ezzel elárulták igazi arculatukat: ők csak ak­kor tiltakoznak, amikor Amerika kísérleti robbantáso­kat végez. Moszkvában japán kommunisták a Vörös Téren gyülekeztek, magasan hordva táblákat felírásokkal, me­lyek elitélik úgy az amerikai, mint az orosz atomrob­bantási kísérleteket. Két percen belül a szovjet titkos­­rendőrség szétkergette őket. A tüntetők közt voltak többen, akik annakidején Tokióban napokon át aka­dálytalanul tüntettek Amerika ellen és lehetetlenné tették Eisenhower elnök tervezett látogatását a japán fokvárosban. Ezek a japán kommunisták most leckét kaptak, lerántották a moszkoviták arcáról az álarcot, keseiSiien panaszkodván: “A szovjet politikai rendőrség nem mint a japán.” Piket^lni, tüntetni csak a washingtoni Fehér Ház előtt szabadba moszkvai Kremlin falai alatt szigorúan tilos. Ami most Tolóban és Moszkvában történt, bizo­nyára felnyitja sok keveredőnek és közömbösnek a sze­mét. i Halász Péter A HÁZITANITÓ A külföldre szakadt magyar családok nagy többsége szívós küzdelmet folytat, hogy gyer­mekeivel megtartassa az anyanyelvet. Azért mondom, hogy “szívós”, mert ez egyfajta szünetlen készenlé­tet igényel, olyat, amely a tö­mérdek egyéb elfoglaltság mel­lett alaposan próbára teszi az idegeket. Csodálatos eredmé­nyeket tapasztalhatunk ebben a vonatkozásban, még az úgy­nevezett “másodgenerációsok” körében is. Felnőtt emberek, akik már itt születtek Ameriká­ban, sohasem jártak Magyaror­szágon, mégis érthetőn és értelmesen beszélnek magyarul. Ez a magyar nyelv azonban — ezt gyorsan meg kell jegyezni — nem tökéletesen azonos azzal, amelyet Magyarországon beszélnek, hiá­nyoznak belőle a jelenkor fogalmai, szófordula­tai, ironikus hajlatai és a gyors riposzt-kész­­ség. A pergő párbeszéd mindenkor kissé a vivás művészetére hasonlít és, mondjuk, egy Ameri­kában élő másodgenerációs magyar aligha áll­hatna ki szópárbajra a Magyarországon élővel. De mindegy, a nyelv, amelyet beszél, mégis­csak magyar és olykor meglepően színes, ré£i korok és tájak izeit őrzi, menthetetlenül bele­keverve az amerikai angol fogalmazási stílusát és technikáját. Egy Washingtonban élő magyar szakember, bizonyos Bakó Elemér, tudományo­san kutatja és analizálja ezt a nyelvet, felvevő­géppel járja Amerikát és hangszalagra beszél­teti ezeket az itt született, vagy régesrégen itt élő magyarokat. Érdekes gyűjtemény lesz eb­ből, megőrzésre méltó. Most azonban személyes ügyben kérek szót, az én két gyermekemről szeretnék beszélni, akik ugyancsak palánta-korban kerültek 56 után Ame­rikába: hat esztendős mult a kisfiú, négy a kis­leány. A fiú néhány nappal a megérkezés után iskolába járt már és ezzel a feladattal került szembe, hogy részben az iskola, részben az ide­gen nyelv ismeretlenségével megbirkózzék. Mindez rendkívül gyorsan, szinte észrevétlenül ment végbe és egyszerre csak arra figyeltünk föl, hogy a gyermekek angolul beszélnek egy­más között. Aztán a kislány is iskolába került és a gyermekkor minden nagy első élménye: irás, olvasás, számolás, osztálytársak és uj ba­rátok, rádió és televízió — minden angolul szó­lott hozzá. Megkezdődött a szülei küzdelem — beszélj magyarul, válaszolj magyarul, irj ma­gyarul, irj levelet nagyapának magyarul . . . De lassan-lassan veszíteni kezdtük a csatát, egy­­egy választékosabb, bonyolultabb mondatunkat már meg sem értették, összehúzott szemmel néz­tek ránk, kérdően és ők ketten egymásnál keres­tek menedéket közös nyelvük védősáncai mö­gött. Kialakult az a társalgási stilus, hogy mi magyarul szóltunk hozzájuk és ők angolul vá­laszoltak. Ilymódon a könnyebb ellenállás irá­nyába nyomultak, mintha csak úgy vélekedtek volna, hogy ők most már megtették a magukét, elsajátították az itteni iskola, az itteni könyvek és tudomány nyelvét, most már rajtunk a sor. A múlt héten azután megérkezett a házunk­hoz és állandó tartózkodásra berendezkedett egy olyan személyiség, amely ebben a problémában fordulópontot jelenthet. Kisleányom — sokéves könyörgés és epekedés után — tízesztendős szü­letésnapjára egy kölyökkutyát kapott ajándék­ba. Jersey államból hoztuk, egy magyar család farmjáról, amply amerifeaszerte hires pulikat tenyészt. Mielőtt háztüznézőbe mentünk volna Lengyelékhez a puliért, otthon letelepedtünk rövid családi értekezletre. Fölhívtuk a gyerekek figyelmét arra, hogy a puli izig-Vérig magyar kutya, ennek következtében csakis magyar ne­vet kaphat. A név-választás joga az övék, de csakis akkor, ha találnak jó magyar nevet a pu­linak. Fiam, aki járatos a magyar történelem egyes romantikus fejezeteiben és szilaj, zászlós csataképeket rajzol, rögtön rávágta: Huszár. Legyen a neve Huszár. A családi értekezlet a nevet elfogadta és ezekután kiautóztunk Jer­seybe Huszárért. Huszár megfésülve, kikefélve várt bennünket. Fekete gombolyag, fürge, mozgékony és mégis VISSZA AZ UTÓN... így is lehet küzdeni . . . A magyar kommunista sajtó ríapról-napra azon kesereg, hogy az alkoholizmus terjedésének nem lehet gátat vetni Magyarországon. Az italboltak szeszesital­fogyasztása rekordmagasságot ért el, ugyanakkor az alkoholmentes italok forgalma jelentékenyen vissza­esett. Hiába a népnevelők munkája, az erősödő propa­ganda, az emberek egyre többet isznak, s az alkoholiz­mus ijesztő méretekre nőtt meg. Más országokban is vannak megrögzött alkoholis­ták — az Egyesült Államokban is. Az U. S. azonban más módszerekkel küzd a túlzott szeszfogyasztás ellen. A Yale University a közelmúltban külön tanulmányt adott ki, amely szerint Amerikában a megrögzött al­koholisták gyógyítására, valamint családjuk támoga­tására a különböző társadalmi és kormányszervek ösz­­szesen majdnem évi egybillió dollárt fordítanak. így is lehet küzdeni e nagyhorderejű kérdés meg­oldása érdekében . .. Klunár Gyula Egy idő óta magam is abba a hibába estem, hogy szinte csakis az úgynevezett “sikeres” em­berekről Írtam: magyarokról, akiknek tehetsé­gük, vagy szerencséjük, esetleg a vak véletlen folytán sikerült valamire vinni. De nem Írtam azokról vagy csak nagyon ritkán - akik alásüllye^tek, esetleg ugyancsak a vak vélet­len folytán. Mitől függ, hogy kinek mit hoz a sorsa? Kiszá­­mithatatlan dolog az ilyen. Te­hetséges, értékes emberek pusz­tulnak el és olyanok csinálnak karriért, akik semmivel nem szolgáltak rá. “Szerencséje volt” — mondják ta­lálóan az ilyen/ emberre. Ellenben mit mondha­tunk arra, aki évek óta vergődik és úgy jár, mint az a szerencsétlen, aki az őserdei hináros­­mocsaras vízbe esett és mennél jobban kapáló­zik, annál mélyebbre süllyed . . . ? Mert sajnos, nagyon sokan vannak ilyenek. Az elmúlt napokban a bécsi hatóságok egész sereg magyar családot lakoltattak ki a két nagy bécsi magyar lakótelepről: Kaiserebersdorfból és Floridosfból. Az volt ellenük a panasz, hogy hónapok, sőt esztendők óta nem fizettek lak­bért. Egyiküknek-másikuknak lett volna pedig miből. Ezek egyszerűen nem akartak fizetni; azt gondolták, hogy rájuk nem kötelező az az álta­lános szabály, hogy a lakásért, a kosztért ru­házkodásért fizetni kell. Azt képzelték, miután az UNO adta a lakást, nem kötelező fizetni érte. Ezekre az emberekre nem érdemes sok szót vesz­tegetni; valószínűleg odahaza is a dolog könnyeb­bik végét fogták meg. Sok dicsőséget nem szerez­tek idekünt sem a magyarságnak, állandó láto­gatójuk a rendőrség volt addig is, amig a bécsi hatóságok meg -nem unták őket. Nem is róluk, hanem azokról szeretnék né­hány szót elmondani, akik “önhibájukon kívül” kerültek a listára. Itt van például az “egykor jobb napokat lá­tott” uriasszony, aki kislányával kelt útra 1956- ban. Egy vendéglőben mosogatott hosszú ideig, ott szokott rá az italra, amelytől, úgy látszik, többé nem képes szabadulni. Aztán a másik “eset”: a cselekvésre képtelen házaspár, amely évek óta csak ül és várja a jószerencsét. A láger­­élet áldozatai ők is, mint jóformán itt vala­mennyien. Van olyan család a magyar telepen, amelyik három-négy esztendeig lakott valame­lyik barakban, négy-öt családdal együtt egy te­remben. Később, amikor szünőben volt a zsú­foltság, a termeket kisebb szobákra osztották és egy-egy családot helyeztek el bennök. Végre fel­épültek nemrég az UNO-lakások és most már sorban beköltözhettek az egykori baraklakók a saját fürdőszobás komfortos lakásukba. S aztán megkezdték az utat visszafelé. A kilakoltatással megint eljutottak a “láger-KIRUCCANÁS A SZABADBA A régi magyarországi szokás megvan most is a családunkban, hogy szeretünk kirándulni a természet ölébe. Mit is csináljon az ember egy forró nyári napon, mint eleget tesz egy kedves baráti meghívásnak és elmegy hüsülni a hegyek közé. Barátaink már nagyon vártak bennünket, mert még nem láttuk kis “kunyhójukat” ,amely a mo­dern kényelem minden eszközével fel van sze­relve. Itt a hegyek között rádió, televízió, tele­fon működik, a konyhában villanyfőző, jégszek­rény, stb. De ez itt Amerikában nem megy cso­daszámba, hiszen a legegyszerűbb embernek is megvan mindez a lakásában és csaknem minden­kinek van autója. És a főattrakció a villamosság. Hogy merre vettük az utunkat, magam sem tudom, persze nem is az apostolok lován men­tünk, mint otthon, amikor a Hármas-határhegy­­re kapaszkodtunk felfelé. Most 250 lóerő röpí­tett bennünket, kijelölt irányunk felé. Hegyek, völgyek váltogatták egymást, aztán elrobogtunk egy folyó mellett, melynek part­jain a sás között ott lapultak a vizimadarak szá­zai és a kocsi zajára ijjedten röppentek fel a ma­gasba, nehogy puskalövés érje őket. Titokzatos volt a táj és egyszerre csak, jó kétórai rohanás után, hirtelen megpillantottunk a süni fák kö­zött egy pirostetejü “mézeskalács házikót.” Ilyen kedvesen nézheti ki a mesében elképzelt, Jan­csi és Juliska által meglátott öreganyák házikója. Az óriási fenyők alig hagynak annyi utat, hogy a kocsi az udvarra betérjen. Lassan hajtunk be a szépen gondozott, sárga homokkal és kaviccsal teleszórt utón. A háziak magyaros vendégszeretettel fogad­nak bennünket. És bár a ház ura keveset tud magyarul, mert itt született, de imádja a ma­gyar nótát, a magyar kosztot és szereti a ma­gyarokat. Felesége tökéletesen beszéli a magyar nyelvet. Igen örülnek, hogy végre rászántuk ma­gunkat a látogatásra. Betessékelnek a nagy ve­randára és mór ott is van a “terülj asztalkám”. Van ott minden, amit szem, száj csak megkí­ván: töltöttkáposzta dagadóval, kolbász, sonka, rengeteg gyümölcs és a kívánatos zöld kukori­ca nagy halommal. Látszik, hogy a háziak nem fösvények és maguk is szeretik a jót és nem sajnálják sem az ételt, sem az italt a vendégtől. Három fiú “onokám” meg jómagam is igen kiváncsiak voltunk a vidékre, hát felkereked­tünk évek után az asztaltól, terepszemlét tar­tani. Na, gondoltam, megpróbálom, marad-e va­lami huncutság bennem a régi, boldog gyermek­korból. Fogtam magam és fiatalos lendülettel mentem a fiukkal. Bámuló szemekkel néztünk szét. Ilyen óriási fenyőket még soha nem láttam. Mint katonák, nyílegyenesen állva veszik körül a tarka-barka virágokkal borított hegyoldalt. Már kezdett alkonyodni és ahogy mentünk feljebb a hegy oldalán, három kis forrást fedeztünk fel. Ezek a kis források lent a völgyben, egybeol­vadva, kis patakként szaladnak tova, hogy majd egyszer elérkezzenek egy nagy folyóhoz, amely őket hangtalanul elnyeli. Irta: HALÁSZ PÉTER méltósággal teljes. Lengyélné előhozta Huszár családi iratait, amelyekből kiderült, hogy a há­romhónapos kölyök kiváló nemesi puli-családból származik, ősei közé tartozik a sokszorosan díj­nyertes Finum Rózsi, a nagybecsületü Hortobá­gyi Haramia és a messze földön hires Kuruc Vitéz. Elmondta még a derék asszony, aki a puli tenyésztésen kívül négyezer tyúkkal is bajlódik példás rendben tartott farmján, hogy mind nép­szerűbb lesz a puli Amerikában, kezdik fölfe­dezni és megbecsülni ezen a földrészen is a puli hasonlithatatlan egyéniségét, hűségét, jópajtás­ságát, meleg szivét. — És ami a legérdekesebb — mondotta Lengyelné — az amerikai családok a magyar neveket adnak a puliknak. Mielőtt el­viszik a kiskutyát, kérik, soroljak fel nekik jó magyar kutyaneveket, ők meg csak hallgatják, aztán fölfigyelnek — Ez, ez jó lesz! így aztán szerte Amerikában már számos Csillag, Borzas és Csákó nevű puli tereli a Cadillac és Chevro­let kocsikat a duplagarázsba. A gyerekek mindezt ámuló szemmel hallgat­ták. Aztán hazavittük Huszárt és azóta megvál­tozott az élet a mi házunkban. A gyerekek ugyan­is Huszár kedvéért magyarra fordították a szót odahaza. Nem csak azért, mert megmagyaráz­tuk nekik, hogy Huszár egy árva szót sem ért angolul, de tán leginkább azért, mert árad va­lami a puli egyéniségéből, ami kizárttá teszi, hogy más nyelven szóljanak hozzá, mint magya­rul. Ott ül Huszár a szoba sarkában, vagy a kis kert sarjadó füvén, néz láthatatlan szemeivel boglyas fekete pamacs-haja alól és egyszerűen lehetetlen azt mondani neki, hogy “Come here”, vagy “eat your lunch”, csakis úgy szólhat hozzá a zember, hogy “gyere ide Husáár”, “Egyél, Hu­szár”. így aztán a kis pulinak máris sikerült az, ami nekünk nem — magyar szóra fogta a két gyereket. De amikor a kutyáról kell valamit gyorsan megbeszélniük egymás között, akkor angolul beszélnek, hogy Huszár meg ne értse, meg ne bántsák az érzékenységét és aztán már­is csalogatják kifelé, de megint csak magyarul: — Gyere, Huszár . . . gyere . . . idebent nem szabad! ... Iria: KLAMÁR GYULA (Becs) be”, ahol már esztendőket töltöttek. Szinte azt kell hinnem: alig várták már a rendőri intézke­dést. Most ismét nem kell lakbért fizetni, ingyen kapják a kosztot, a fűtést, a világítást, és min­­dig akad olyan jótékony szerv, amelyik felöltöz­teti őket. Ezt csinálta belőlük a láger: tehetét­­len, léleknélküli embereket, akik naphosszat tétlenül ülnek, lesik a jószerencsét. Ha pénzhez jutnak, gyorsan elisszák az utolsó fillérig .. . Ez a bécsi emigrációs magyarság egyik prob­lémája. Hozzá kell tennem, bármennyire kegyet­len dolog, hogy a kisebbik.Sokkal súlyosabb azok­nak az embereknek a problémája, akik még mindig lakás nélkül, bizonytalanságban élnek. A napókban a tehetséges fiatal festőnőt keres­tem valamiért. így tudtam meg, hogy hónapok óta az egyik bécsi idegklinika lakója. So laká­sa, se műterme nem volt, sokszor fedél se a feje felett, pedig egyike az utóbbi esztendők legna­gyobb tehetségeinek. Már nem festett, csak égy lakást hajszolt konokul, egy zugot, ahol ecset­jeivel meghúzhassa magát. A hatóságoknál hiá­ba kilincselt: nem kaphatott lakást, mert lakás elsősorban azoknak jár, akik a “lágerekében élnek. Ő pedig legjobb esetben is albérlő volt, ha ugyan nem ágyrajáró. A napokban érdeklődtem sorsa iránt. Rosz­­szakat hallottam felőle. Át kellett szállítani az elmegyógyintézetbe. Teljes erővel tört ki rajta az üldözési mánia . . . Irta: Id. GALÁNTAY JENÖNÉ Néztünk fel a hegygerincre, ahol ösvény fu­tott végig és szemünk szinte látta ott vágtatni a régi, harcos indiánokat, amint gyermekkori fantáziám szerint, a fák mögé elbújva, kilövik nyilaikat a mit sem sejtő fehér emberekre. És va­lóban, ebben a percben valami suhant a fülem mellett, ijjedten kapok oda, de csak kacagás harsan fel és huhogó bagolykiáltással rohannak el mellettem a fiuk, jól múltává a sikerült csíny felett. Kiélveztünk minden percet! Papirhajókat csi­náltunk, azokat úsztattuk, mintha tutaj lenne, le a patakon, amint valaha a Tiszán láttam gyer­mekkoromban. Micsoda élvezet volt a friss for­rásvízben mezítláb, bokáig gázolni. Elmondhat­tam a költővel:: “gyermek lettem újra ...” A nap már nyugovóra tért, amikor az udvaron felállított katlanban kigyult a láng és ki-ki fel­kapott egy nyársat, amelyen fontnyi szalon­na lógott, a másik kézben a hagymával telera­kott nagy karéj kenyér, és vidám tere-fere mel­lett sistergett a lángra csöppent zsir és az ét­vágygerjesztő illat szállott a levegőben. Jóét­vággyal fogyasztottuk el az izes falatokat. Az­tán hasrafeküdtünk a fűbe és édes-bus magyar nótákat énekelve, — kicsit fájó szívvel röpül­tek gondolataink haza, a Kárpátok által övezett, szépséges szülőhazánkba. Néztük a göncölsze­­keret és a sok-sok millió ragyogó égitestet. Mindenki elfáradt. A göncölszekérrel együtt mi is hazafelé fordítottuk a szekerünk rudját. t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom