A Jó Pásztor, 1962. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)
1962-07-06 / 27. szám
I. oldal A Jó PÁSZTOR Vine. UUUU _______Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította_________ Megjelenik minden pénteken____________Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5905 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: Egy évre ..................................$8.000ne Year .................................$8.00 Fél évre ....................................$5.00Half Year .................................$5.00 Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio UJ FÜGGETLENEK — UJ ZAVAROK Az Egyesült Nemzetek Szervezete véglegesen függetlenséggel ajándékozta meg Runad-Urundi, afrikai országot, amely a függetlenséggel egyidejűleg, még egy ajándékot kapott: régi kivánságához hiven, szétválasztották s az országból, az azelőtti belga gyarmat egy országából, most két független ország lett. Óhatatlanul is arra kell gondolnunk: milyen zavargás tört ki Kongóban, Leopoldvilleben, két évvel ezelőtt, amikor a belgák kivonultak! Szerencsésebb lesz-e Ruanda és Urundi? Pénzébe kerül-e majd a UN- nek a törpe országok függetlensége? Minderre a közeljövő megadja majd a választ. ITT TÖRVÉNY, OTT ERŐSZAK Érdekes, fontos döntést hozott a nyugatberlini bíróság: a kommunista párt akadálytalanul működhet Nyugatberlinben, a kommunisták újra megnyithatják 13 irodájukat, amelyeket a fal felállítása után a rendőrség becsukott. Az irodák becsukása ellen a kommunisták panaszt emeltek, hivatkozva a négyhatalmi megállapodásra, mely szerint Berlinnek úgy nyugati, mint keleti szektorában a kommunista párt a többi pártokkal egyenlő elbánásban részesítendő. Jellemző a kommunistákra, hogy — amikor érdekük — arra a négyhatalmi egyezményre hivatkoznak, amelyet kezdettől fogva minden kínálkozó alkalommal megsértenek. A nyugatberlini 13 kommunista iroda bezárása tavaly éppen a cementfal felállítása után történt, amely legsúlyosabb megsértése volt a négyhatalmi egyezménynek. Mégis, bármilyen szemérmetlen volt a kommunisták panasza, a nyugatberlini bíróság helyet adott annak, azért, mert Nyugatberlinben a kommunista párt működése nincsen betiltva és addig, amig nincsen betiltva, a rendőrség nem akadályozhatja a párt működését. Sokan Berlinben és egyebütt, itt is, bizonyára elcsodálkoznak ezen a döntésen, indokolatlan engedékenységet láthatnak ebben. Pedig helyes ez a döntés. Először azért helyes, mert Nyugatberlinben törvényes uralom áll fenn s amig a törvény a kommunisták működését megengedi, addig a párt védelem alatt áll. És, másodszor, helyes ez a döntés azért, mert nyugatberlini kommunisták működésének megengedése lehetővé teszi részvételüket a jövő év február 17-én tartandó választáson s módot nyújt a kommunistáknak arra, hogy bebizonyítsák, mily kevesen vannak ők Berlin szabad városrészében. 1958-ban Nyugatberlinben a kommunisták megsemmisítő választási vereséget szenvedtek, amihez nyúlván valóan hozzájárult az a tény, hogy Kruscsev pár héttel azelőtt bocsátotta ki hírhedt berlini ultimátumát. A legközelebbi választáson a nyugatberlini szavazópolgárok felelni fognak a cementfal felállítására. MUNKASVÉDELEM — PAPÍRON A hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát — tartja egy magyar közmondás. A magyar “munkásvédelem” elemzésénél azonban még ennyi fáradságra sincs szükség; egy lépést sem kell tenni az ügy érdekében, — a kommunisták ugyanis önmagukat leplezik le. A magyar vegyipari dolgozók szakszervezetének főtitkára nemrégiben büszkén jelentette be, hogy a múlt év végéig 520 millió forintot fordítottak a vegyipari vállalatok munkásvédelmi igényeinek kielégítésére. A beszámoló azonban meglepő fordulattal végződött; a munkások kizsákmányolásában megőszült főtitkár a következőket jelentette ki: “ szocialista társadalmunkban nem tűrhető az olyan álláspont, amikor egyes létesítmények kivitelezésénél kész tények elé állítják a szakszervezetet, mert olyan körülményeket teremtenek, amelyeket — a munkásvédelmi követelményeknek megfelelően — már csak újabb, jelentősebb beruházási költségekkel lehet megváltoztatni. Azt akarjuk, hogy az óvórendszabályok érvényre jussanak, mégpedig a dolgozók életének és testi épségének védelmében.” Mit jelent ez a csavarosán megfogalmazott két mondat? Azt, hogy az 520 millió forintért olyan munkásvédelmi berendezéseket létesítettek, amelyek a kívánt célnak nem felelnek meg. Az érdekelt munkások szemét valami tessék-látték berendezéssel kötötték be. NAGY ÍRÓK — KIS HISTÓRIÁK Irta: CSAHAY LÁSZLÖ Babits Mihályhoz egy alkalommal beállított a Nyugat szerkesztőségébe egy vidéki fiatalember, aki hónapok óta hiába küldte be a verseit közlésre, mert azok mind a papírkosárba kerültek. A fiatalember nem a legudvariasabb viselkedés közepette belső zsebéből elővette a kultuszminísztéf ajánló levelét és gőgös rátartisággal odatette Babits elé. A nagy iró elolvasta a miniszter levelét s megkérdezte a teljesen tehetségtelen fűzfapoétát: — Mondja, kedves barátom, milyen iskolákat végzett ? — Közgazdasági egyetemi diplomám' van. — Tud footballozni ? — Tudok. — Úszni? — Már a Balatont is átúsztam. — Evezni? — Versenyeket nyertem evezésben. — Korcsolyázni? — Remekül. — Kuglizni? — Természetesen. — Golfozni? — Azt is. — Könyvelni? — Kettős könyvelő vagyok. — Nahát, fiatal barátom — mondta Babits homlokát összeráncolva —, ha ennyi mindent tud, akkor a versírást nyugodtan abbahagyhatja. Jókai Mór álmatlanságának gyógyítására hipnotikus gyógymódot ajánlottak. Jókai komolytalannak tartotta, de családja rimánkodására beleegyezett a felfogadott hipnotizőr kísérletezésébe. A hipnotizőr egy fotőlybe ültette Jókait és a mutatóujját percekig körözte a szemei előtt. Majd halkan, sejtelmesen beszélni kezdett: — Most elvarázsolom egy búzatábla közepébe. A szél ringatja a kövér kalászokat ... A pacsirta danája Alomba ringatja ... A bárányfelhők átszűrik nap sugarait ... Az erdő susogása ide hallik ... S az érett kalászok földre konyitják fejüket . . . s ringanak tovább és azok is álomba ringatnak . . . Már Jókai Mór mélyen alszik ... és órák múlva kellemesen fog ébredni . . . Jókai feje tényleg oldalt billent és szempillái lezárutak. A nagy regényíró családja hálásan szorongatta a távozó hipnotizőr kezét és két darab tízforintos aranyat nyomtak a markába. Amikor a kertajtóhoz ért, Jókai kinyitotta a szemét és megkérdezte: — Elment már ez a szélhámos ? Hunyady Sándortól, a “Feketeszáru cseresznye” írójától a nagysikerű premier után megkérdezte egy autótulajdonos színházbarát: — Mit tart a legfontosabbnak ennél a sí-darabnál, a cselekményt, a szereplők helyes megválasztását, a darab gördülékenységét, vagy a közönség ízlésének eltalálását? — Ez olyan, mintha én azt kérdezném öntől, hogy az autójának négy kereke közül melyik a legfontosabb ... — válaszolta Sándorka. Tamási Áron, az erdélyi remekíró, a kolozsvári “Ellenzék" című napilaptól azt a megbízást kapta, hogy utazzék el Bratianu román miniszterelnökhöz és csináljon vele egy nagyszabású intervjut a kisebbségi kérdésről és az erdélyi magyarság sorsproblémáiról. A román miniszterelnök éppen nyári, szabadságát töltötte Szovátán. Tamási egy villa kertjében találta, amint hintaszékében szendergett. — Hogy érzi magát, excellenciás uram ? — tette fel a kérdést Tamási. — - Amint látod, — válaszolta Bratianu —, jól vagyok, sokat pihenek. Egyelőre csak lustálkodom és lopom a napot . . . — Már azt is, excellenciás uram? — szaladt ki a szó Tamási Áron száján. Molnár Ferenc vitriolos humorával gyakran önmagát is kitréfálta. Amikor felbontották Fedák Sárival kötött házasságát, igy érvelt az Otthon Körben: — Tulajdonképen azért vettem el Sárit, hogy végre elválhassak tőle. — De hiszen majd megőrültél érte — érvelt Heltai Jenő. — Nem majdnem, de teljesen — replikázott Molnár —, képzeld, hónapokig minden este elmentem megnézni a János vitézt. Ott volt az a tündéden angyali királykisasszony — a Medgyaszay Vilma — és én gyógyithatala őrületemben János vitézbe lettem szerelmes. Hát mondd, ez nem teljes meghülyülés? Fedák Sári — válásuk után — Molnárnak még az emlékét is töi'ölte. Azonban amerikai turnéján felhasználta Molnár világhirnevét és nem tiltakozott; hogy a plakátokon New Yorkban, Clevelandban, Chicagóban, “Mrs. Molnár” néven reklámirozzák. Röviddel később Molnár Ferenc megérkezett New Yorkba elbájolóan szép, fiatal második feleségével, Darvas Lilivel. Az egyik nagy napilap riportere csodálkozva jegyezte meg, hogy nemrégen egy másik Mrs. Molnár járt itt. — She was my mother — válaszolt Molnár mosolyogva. A világlapok is közölték Molnár gyilkos humorát, Fedák Sári pedig Budapesten pukkadozott mérgében. Kosztolányi Dezsőnek legnagyobb élvezete volt, hogy ebéd után kiállt az Emke-kávéház sarkára és a szép hölgyeket gusztálta. Egy ilyen alkalommal egyszeresük felbukkant előtte egy másfélmázsás kikent-kifent hölgy, aki hosszú pórázon vezetett egy hatalmas, lomha, otromba bulldogot. Kosztolányi nem tudta megállni szó nélkül és hangos megjegyzést tett: — Hogy lehet ilyen ronda döggel végigmenni az utcán? . . . A hölgy megfordult és rákvörös arccal sipitozni kezdett: — Kikérem magamnak, az én kutyám nem egy ronda dög! Ez egy pedigrés fajkutya! Ellenben maga egy szemtelen fráter! Pimasz csirkefogó!... Kosztolányi a világ legnyugodtabb hangján válaszolt : — Bocsánat, drága hölgyem, én nem önhöz, hanem a kutyához szóltam! Katona József, a “Bánk bán” szerzője, hihetetlen jóétkü, nagyevő ember volt. Egyszer Kecskeméten tréfás evőversenyt rendeztek és Katona József elhatározta, hogy ő is részt vesz a bajnoki küzdelemben. Az első dijat nagy fölénnyel Katona József szerezte meg. A kitűzött egy órai időtartamon belül megevett egy tál tyuklevest, egy tál szé^ kelygulyást, öt tenyérnyi szelet lacipecsenyét megfelelő főzelékkel, burgonyaköritéssel, továbbá félméter füstöltkolbászt, félméter véres és májashurkát. Közben megivott 10 kupica kisüstön főtt kecskeméti barackpálinkát és két liter homoki kadarkát. Végül 15 szelet turós-mákos-diós rétessal adta meg a nyomatékot. Amikor lelkes éljenzés és taps közben átvette a jutalomdijat, összetett kézzel fordult barátaihoz: — Az Isten szerelmére kérlek mindnyájatokat — szólt sejtelmesen —-, ne áruljátok el feleségemnek. mert akkor nem ad nekem ma vacsorát! Gulácsy Irén, a “Fekete vőlegények” és sók történelmi regény szerzője sem volt mentes az emberi gyengeség' egyik leggyakoribb tulajdonságától, a kiváncsiságtól. Már nagymamakorában élt. amikor beiratkozott a Radnai-féle gyorsiró iskolába s annak legjobb előmenetelő tanulója lett. Amikor irótársnője, Szentmihályiné Szabó Mária meglátogatta, csodálkozva kérdezte tőle: — Csak nem akarsz hivatalba menni gépirókisa&szonynak ? — Azt nem — felelte Gulácsy Irén —, de végre szeretném elolvasni férjem titkos naplóját, amelyet 30 év óta gyorsírással ir. Ady Endre — mint ismeretes, — szertelen, kicsapongó életet élt. Fékezhetetlen szenvedélyeihez hozzátartozott a kártya és a lóverseny is. Mig 32 levelű biblia forgatásánál hihetetlen szerencse kísérte Adyt. addig a lóverseny megfosztotta minden pénzétől. — Hogyan lehetséges az — kérdezte tőle egyik meghitt barátja, — hogy a kártya oly megértőén engedelmeskedik neked, a lovak azonban nem respektáliák költői géniuszodat és folyton veszitsz. — Tudod — válaszolt Ady —, az azért van, mert a ’ovakat nem lehet megkeverni . . . Irta: HALÁSZ PÉTER rült oda és most a dzsungel vad és leírhatatlan szépségéről kezdett beszélni. És amikor aztán csend lett egy pillanatra és elhallgatva emlékeibe merült a társaság, váratlanul megszólalt János, a fiatal férj. — Bocsánat ... — mondotta halkan :— az én véleményem szerint a világ legszebb tája itt van New Yorkban, itt mindjárt a szomszédban . . . — Micsoda? — néztünk rá megrökönyödve — itt, mindjárt a szomszédban? Volnál szives, megmondani, hogy pontosan hol? — A világ legszebb tája — mondotta János határozottan — a York avenue és a 81-ik utca sarkán van . . . Nagy nevetés tört ki. Remek, Jó vicc. Tréfás fickó ez a János. Vagy talán a kelleténél több skotchot ivott? János halkan folytatta: — Négy esztendeig egyedül éltem New Yorkban. Ebben a városban nem könnyű kibírni a magányt- Parányinak és elveszettnek érzi magát benne az ember egyedül. Aztán a, negyedik nyáron találkoztam Annával. Moziba mentünk, színházba, néhányszor együtt vacsoráztunk. Aztán egy este, amikor hazakisértem, hirtelen megálltam, feléje fordultam és ezt mondtam neki: ‘Azt hiszem, Anna, hogy szeretlek. Hogy többé nem tudnék nélküled élni. Ha te is igy érzed . . . légy a feleségem.’ Anna rámnézett, a szeme fátyolos lett és bólintott. Átöleltem és megcsókoltam. Ez a York avenue és a 81-ik utca sarkán történt. Azt a maradéktalan boldogságot, amelynek emléke egy életen át tudja kisérni az embert, akkor éreztem először. Azóta az én számomra a világ legszebb tája a York avenue és a 81-ik utca sarka. Bizonyos, hogy Portofino gyönyörű és a párisi Etoále fényei káprázatosak és Nápoly és a Bükk és az Aranyszarv-öböl ... De a világ legszebb tája mégiscsak az, ahol maradéktalanul boldog az ember és ez tökéletesen független minden földrajzi szépségtől . . . Néhány percnyi csend következett. Aztán kikortyoltuk poharainkból a maradék skotchot és rövidesen hazamentünk. A LEGSZEBB TÁJ Arról folyt a vita az este társaságban, hogy vájjon hol van a világ legszebb tája, hol található az az összehasonlíthatatlan szépségű vidék, amelynek láttára elszorul az ember torka, szive hevesebben dobog és a beteljesülés különös és ritka érzése fogja el. A táj szépsége előtti leborulásnak ily tragikus és mégis fölemelő, költői erejű müve Stefan Zweig utolsó könyve Brazíliáról. Valaki fölvetette a kérdést, ki hol találkozott azzal a tájjal, amelynek emlékét örökké hordja magában és ahová gondolatban újra és újra visszatér, ha zaklatott hangulatban belső megbékülést keres. A kérdés nem volt indokolatlan, mert a társaságnak csaknem mindegyik tagja beutazta a félvilágot, sőt, olyan is akadt közöttünk, aki minden kontinensen járt és a világnak csaknem minden nagyvárosában. A beszélgetés egyszerre felélénkült, ország- és városnevek röpködtek a levegőben, mintha mindenkit egyszerre rohantak volna meg az emlékei. A fiatal pár ült csak csöndesen a nagy lármában és szivarfüstben, alig néhány hónapos házasok, tőlük nem is várta senki, hogy a témához szóljanak, mert eleddig nem sok táját látták a világnak. János is és Anna is az 1956-os forradalom vérbefojtása után menekült el Magyarországról Ausztriába, de néhány hét után már Amerikában voltak mindketten. Akkor persze még nem ismerték egymást, tavaly találkoztak először egy nyaralóhelyen New York környékén. A fölvetett kérdés tehát nem őnekik szólt elsősorban, de a társaság tapasztalt, sokat utazott, sokat látott tagjainak. D., az orvos, végülis csöndet kért és azt javasolta, hogy lehetőleg nem mindenki egyszerre mesélje el találkozását a világ legszebb tájával, hanem szépen sorban, egymásután. Kétségtelen, hogy a társaság, amely addig nem volt különösképpen szórakoztató és amelyet az a bizonyos jólismert, kissé fanyarizü skotch és szóda-unalom lengett körül, most egyszerre megszinesedett. Kálmán, a festő, évekig élt Olaszországban és most kigyult szemmel kezdett beszélni Nápolyról, de arról a Nápolyról, amelynek igazi szépségei rejtve maradnak a turista előtt, mert ahhoz, hogy azokra rátaláljon az ember, ott kell élni, a kikötő szomszédságában, nem csak hetekig, de esztendőkig. “A szépség, magyarázta, nem olyasvalami, amelyre egyszerre és váratlanul rádöbben az ember. A szépség lassan itat át bennünket, mindaddig, amig fölismerjük, hogy életünk elválaszthatatlan része lett. Többé nem veszíthetjük el, velünk jön mindenhová. Ha lehunyom a szemem, Nápoly rajzolódik föl szemhéjam mögött, a napkelte pillanatában, amikor . . . “Kálmán órákig tudott volna beszélni Nápolyról, de végülis át kellett adnia a szót a társaság Mária nevű hölgytagjának, aki a harmincas években törökországi laptudósitó volt s aki most félig lehunyt szemmel, álmodozva kezdte idézni az Aranyszarv-öböl leírhatatlan báját és szépségét. Ferenc, az iró, aki Portofinóban irta egyik hires regényét, a ‘csend és a nyugalom” szépségéről beszélt, a tájról, amelyben az embert semmi nem zavarja az önmagával való találkozás élményében. Leírta Portofinóban az alkonyatot, amikor a tenger opálos színe egybefolyik a láthatárral és az öböl kitágul és a halászfalu kicsi házainak ablakai tündökölni kezdenek a lemenő nap aranyzuhatagában. Ferenc gyönyörű szavakat talált Portfino szépségeinek ecsetelésére és mi valamennyien elbüvölten hallgattuk. Dezső, az ügyvéd, kissé idegesen szakította félbe és halkan, de azért félre nem érthető módon szemrehányást tett a társaságnak, hogy furcsamódon, minden eddig szóló csak külföldön találta meg a világ legszebb táját. Hát sohasem jártak a Jánoshegyen, nem néztek le a kilátóból verőfényes napokon, amikor a meseszép város feltárul és a Duna megolvadt ezüstként kanyarog Pest és Buda között? Vagy nem jártak a Bükk tetején, Bükkszentkereszten például, amely ugyan kicsi falu, de ahonnan esténként álomszép látvány nyílik a völgyre, szerte a tájban pirosán izzó mészégető kemencékre? Géza, a politikus, Párisról beszélt, az esti Etoile-ról, a szökőkutak fényzuhatagáról. Borbála, a lakberendező, a svájci Alpokról. A társalgás újra izgatott lett, kissé feszült, Zell Am See, mondotta valaki, óh és Spalato, mondta erre más és újra a nevek és tájak, Kitzbühel, Rimini, San Francisco, Yellowstone Park, kószán és Kuszán csapongtunk a világban, Európából Amerikába és Amerikából Ázsiába, mert most már a Táj Mahalt emlegette Bálint, az újságíró és hamarosan Afrikába is elértünk, mert D., az orvos, esztendőkig élt a Kongóban, annakidején még Brüsszelből ke-A JÓ PÁSZTOR
