A Jó Pásztor, 1962. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1962-03-30 / 13. szám
SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE dMHMHnBaMMMMMMMMMMMMMNHMMMl Irta: TÖLGYESY MIHÁLY Végre célnál látta magát Armand. A negyedik éjjelen, midőn mindenki aludt, ismét bement a ruhatárba, ott gyorsan magára öltötte ruháit, a szétfürészelt vasrostélyt egyszerűen kiemelte és kimászott az ablakon. Nehogy azonban szökésének útja mindjárt fölfedeztessék, a vasrostélyt ismét szépen felállította, leereszkedett a pajta fedelére, lekuszott egészen a széléig és onnét a földre ugrott. Az udvaron elbújva megvárta, mig hajnalban kinyitották a kaput. Eg;y óvatlan pillanatban szépen kisétált, még egy végső pillantást vetve a fegyházra, ahol őt érdemén felül becsülték. Az annyira óhajtott szabadságot tehát visszanyerte, de ennek csak úgy van értéke, ha azt meg is tarthatja, ami pedig nagy nehézséggel fog járni. Tudta tapasztalásból, hogy ilyenkor mi az eljárás. Amint a szökést észreveszik, a fogházigazgatóság legelőször is a rendőrséget értesiti a hallatlan esetről A rendőrség rögtön mozgósítja detektivjeit, akik az összes vasúti pályaházakat és hajóállomásokat megszállják és szemügyre vesznek minden utast. Most még bátan felszállhatna bármely vonatra éí elhagyhatná Londont. De egy óra múlva talán mái szétmennének a sürgönyök a szélrózsa minden irányá ban! A fegyházban kétségkívül rájönnek, hogy saját ruhájában szökött meg, tudni fogják, hogy sárga felöltője van, már pedig erről az ismertető jelről leghamarabb ráismernek és nyakon csípik. Am, ha Londonban marad, á veszély valamivel kisebb, mert itt sok sárga felöltőjü ember van, meg aztán egykori kedveseinek valamelyikénél alighanem biztos menhelyre találhatna legalább addig, mig külsejét annyira átváltoztathatja, hogy a felismerés ve szélyc nélkül jelenhet meg az utcán. Ámde ezzel sietni kell. Felkapott tehát a helyi köz lekedési eszközök egyikére és nem folytatta a szökést. Most még biztonságban érezhette magát, mert a sárga felöltő még nem volt ismertető jeléül a közönség elé állítva. Az omnibuszból egy alkalmas ponton kiszállva, gyalog folytatta útját a külvárosok egyikébe, ahol keskeny utcák, rossz kövezet, régi fekete házak, szegényes lakosság a komorság jellegét adják a városrésznek. Egy sötét kapualjban eltűnt és néhány perc múlva a legfelső emeleten, egy padlásszobáeskának ajtaja előtt állott és kopogtatott. Még jókor lévén, a házbeliek még javában aludtak. Csakhamar egy rikácsoló nő hang kivehető boszszusággal kérdezte: — Ki van itt? Mit háborgatnak ilyen korán? — Ne csinálj lármát, Midy, én vagyok, a te Arrpandod! Midynek a szó elhalt ajakén és midőn felnyitotta az ajtót, arca a legnagyobb csodálkozást árulta el. Armand rögtön beosont és szinte megkönnyebbülve lélegzett fel. — Az istenért, honnét jösz? — kérdezte. Midy még mindig nem bírván magához térni meglepetéséből. — A fegyházból. . — Tehát szabadon bocsátottak? — Ezt éppen nem mondhatnám, de egérutat találtam és kiszöktem és most itt vagyok! — Nagy ég, ha valaki meglátta, hogy ide jöttél, akkor aztán veled együtt én is börtönbe jutok! — Légy nyugodt, Midy. Most még talán nem is tudják szökésemet, mert nem ügyelt rám senki. — Mégis mily könnyen bajba keverhetsz engem! — Hidd el, édes Midym, ha ez az átkozott felöltő nem lenne olyan feltűnő, nem jöttem volna ide, hanem egész nyugodtan sétálnék London utcáin. így azonban kénytelen vagyok legalább egy időre igénybe venni szives vendégszeretetedet. — Lám, most meg vagy büntetve, amiért öltözékedben mindig csak a feltűnőt kerested! — Midy kérlek, ne tégy szemrehányást! Nem is hiszed, mily pompás fiú voltam én a börtönben. Mindenre használhattak és használtak is. Egymagám hat embert pótoltam! Voltam ruhatáros, betegápoló, receptiró, felszolgáló inas és komornyik a felügyelő körül. Mindenki irigyelte pompás dolgomat. — Miért nem maradtál hát ott? Nem bírtam ki miattad! Az utánad való vágy csaknem megölt és elrabolta szemeimről az álmot. Mindig csak a le bájos arcod lebegett előttem. Mindig csak azon’ gondolkoztam, vájjon megláthatom-e még egyszer ebben az életben az én aranyos Midymet! A kiaszott, fonnyadt arcú varróleány, készpénzül vette ezt és nyájasan nézett rá. Armand kitárta karjait és Midy boldogan omlott keblére. Egy percig átkarolva tartották egymást. Midy vég re kibontakozott és így szólt: — Vesd le most ezt a veszedelmes felöltőt és tedd A Jő PÁSZTOR magad kényelembe. Bizonyára meg is éhiztél. Mindjárt főzök neked egy kis teát. Majd csak valjimi harapni való is akad hozzá tegnapról. : —■ Mily kedves vagy Midy! } — Pedig meg nem érdemied. Hidd el, nem érdemied meg. Már egy évnél is több, hogy hűtlenül cserben hagytál, pedig tudod, mennyit költöttem rád! — Meg is bántam azt régen, Midy! Er,ész szerencsétlenségemet ennek tulajdoníthatom, h cgvert az Isten, mert vétettem ellened és a te jóöiök<íd ellen. Te voltál az én mentőm, az én jó angyalom 2s mindjárt el is buktam, amint téged elhagytalak. 011, mennyire furdalt emiatt a lelkiismeret. Cellám rpagányában könnyek között sóhajtoztam utánad! Az fáj legjobban, hogy elátkoztál. Ekkor egyszerre megkap itt a vágy, hogy még egyszer láthassalak és bocsám tódat megnyerjem. Oh Midy, szólj, megbocsátasz-e? A leány egészen meg volt hatva. Fonnyadt arca sugározni kezdett. Egy rég eltemetett én és elevenedett fel benne, mint mikor a vén gyümölcs fa több évi meddőség után enyhe őszután még egyszer kihajt. — Megbocsátlak Armandom. Hütlenléged miatt igaz sokat szenvedtem, belé is betegedtqfn, de most már feledve van minden. Most itt vagy és ismét enyém leszel ugy-e? — Szívvel, lélekkel a tied, aranyos Midy! Ajkaik ismét forró csókban tapadtak egymásra. — De most tedd magadat kényelembe, Armaniom. Mindjárt kész lesz a tea! A varróleány sürögni forogni kezdett szobácskájábán, mely konyha, szalon, hálószoba és fmosókonyha is volt egyszerre. Csakhamar vidám lángok nyaldosták körül a bádog gyorsforralót melyben a teának való viz szortyogott. Tegnapi vacsorájának maradványait Ízlésesen igyekezett elrendezni egy nem éppen kifogástlaan tisztaságú tányéron, mely a szétesés ellen sodronyháló által volt biztosítva. Armand éhes volt és evett. Aztán lefeküdt, miután igen álmos volt és csakhamar az igazak álmát aludta. Midj úgy tett, mintha misem történt volna. A rendes időben hagyta le a házat, hogy munkába menjen, szobája kulcsát szokás szerint szintén magával vitte. így legalább senki sem gyaníthatja, hogy valaki itt lapbang. így telt el néhány nap. Szerencséje volt, hogy Midy a házban senkivel sem érintkezett, igy tehát nem is alkalmatlankodott senki sem a szomszédok közül. Armandnak elég ideje volt fontolóra venni helyzetét. Midy mindennap hozott neki egy olcsó hírlapot és ebből mindig tudta magát tájékozni a rendőrség tettei és szándékai felől. Jóizüt nevetett midőn olvasta a sok balfogásokat, miket a sárga felöltős embereken elkövettek. — Nagyon jó, — mormogta magában. — Az Isten aki az ég madarait táplálja, majd csak nekem is fog valamit juttatni. A legvégső szükségben itt van Midy ez kész erejéhez mérten kitartani engem. Igen, de ennek ára van. A fonnyadt nő azt akarja, hogy szeressem' Brr! titkon mindig megrázkódom, valahányszor csókra nyújtja száraz ajakát és nyakam köré tűzi csontos karjait. De remélem, nemsokára még is szabadulni fogok tőle. örülök, hogy a véletlen összehozott önnel. Iíigyje (’I, mióta Londonban vagyok, többször gondoltam önre. Armand félt, hogy valahogy kitalálja ejteni nevét és fölemelkedett. Amodább fölfedezett egy fülkét, melyben most éppen nem volt senki. — Menjünk oda, — mondotta. — Ott háborittatlanul beszélgethetünk. Az idegen követte őt. — Tehát csakugyan nem ismer? — kérdezte ismételten a különc. — Valóban nem tudok hamarosan rájönni, hogy hol is láttam önt? — Gondoljon csak vissza Kairóra! Armand idegenül nézett rá. — Ön talán csak nem Krecsun herceg? — Eszem ágában sincs, én Barriet Armadé vagyok! — Ah valóban, — kiáltott fel Armand — De valahogy ki ne ejtse az én nevemet! — Talán már megint rossz fát tett a tűzrer Armand nem akart mindent elmondani neki és jelentősen hallgatott. — Ön bizonyára csodálkozik, hogy ilyen habitusban talál engem, — folytatta Barriet. — Hja, az ember sok mindenfélére fanyalodik ám, kivált ha egyet mást takargatnia kell, lássa üres óráimban kínai utazó vagyok! Hát önnek mi a foglalkozása? — Jelenleg semmi! — Nem is keres? — E pillanatban nem, miután csináltam egy fogást, mely abba a kellemes helyzetbe juttatott, hogy egy pár hétig gond nélkül élhetek. — És aztán? — Addig is igyekezni fogok még egy ilyen fogást tenni! — Mondok ön önnek valamit. Bal. — Pszt, 1— vágott közbe Armand, ki ne ejtse a nevemet. — Jó, jó! Azt akarom tehát mondani, hogy én tudnék a maga számára egy igen jó állást. — Sokat hoz-e a konyhára? — Meglehetősen hoz . . . — Akkor bizonyára dolgozni kell érte, ■— jegyez te meg Armand. — Pedig ön jól tudhatja, hogy a mun kával én folytonosan hadilábon állok. — Tudom! De ez az állás, amit én ajánlok, semminemű munkával nem jár, csak némelykor parádézni kell a bakon. — Ön minden valószínűség szerint inasnak álcái engem valahova benyomni. De olyan nincs. Előre k jelentem, hogy ilyen állást nem fogadhatok el többé. — Már pedig, ahol én kocsis vagyok, ott ön bátran lehet inas. — Micsoda? Ön koCcis? — Igen, még pedig parádés kocsis. Amikor a ba ken ülök, akkor természetesen más ruha van rajtam. Hosszú lebernyeg, köcsögkalap rosettával ellátva iliyenkor az öltözékem. Nagyon szeretném ha ön meg nasnak csapna fel. Mi ketten, igazán gyönyörűen vennénk ki magunkat a bakon. —- No már én -semmi .áron- sem- állok be inasnak. Nemsokára, elérkezett az idő, hogy meg mert jelen ni az utcán. Midy nagylelkűen zsebpénzzel lattá el őt útjára. Armand gavalérósan akart fellépni. Szivarkával szájában, keztyüs kézzel, heltykén lépdelt, az ut cán vele szemközt jövő hölgyet fixirozva, ahogy azt a telivér arszlánok tenni szokták. Ilymódon vélte legjobban kijátszhatni a titkosrendőrök figyelmét. Egy fiatal ember, aki ily gondta lanul jár az utcán és a hölgyeket fixirozza, nem lehet rabszökevény. Első fellépte tehát fényesen sikerült. A szökevényl senki sem gyanította benne. Mind jobban neki bátorodva, egy bazárba lépett, ahol a napnak eme szakábar rendszerint nagy tolongás szokott lenni. A szerencse még abban is kedvezett neki, hogy egy hölgynek észrevétlenül kilophatta a pénztárcáját, mely meglehetős pénzösszegezett tartalmazott. — Lám, — szólt frivol cinizmussal, — a szerencse a szegény embernek is mindig juttat valamit. Már most kibírom egy darabig. Vígan fütyörészve hagyta le a bazárt. Igazi gaval lérhoz illően, magához intett egy éppen arra menő bér kocsit és abba beült. Ezt leginkább azért tette, hogy mégis kikerülje a detektívek figyelmét és hogy a lopott tárca tartalmát jobban szemügyre vehesse. Volt benne húsz font sterling. Egy darabig kocsikázott a városban, aztán kifizette a kocsit és bement egy elegáns kávéházba újságot olvasni. Amint ott egy darabig üldögélt Volna, egyszerre valaki előtte termett és merően nézett rá. Armand csaknem holtra rémült, mert a sajátsze rü idegent titkosrendőrnek nézte és már felismertnek vélte magát. Ijedtében nem is tudott szólni, csak bámult rá merev tekintettel. — Nem ismer? — kérdezte az ismeretlen mosolyogva. A hang ismerősnek tetszett előtte, mindamellett nem tudta, honnét ismeri ezt a különös embert kinek külseje egy kínai mandarinhoz hasonlított. Egyszer megteltein, de többet nem teszem, — jelentette ki Armand, — Kedves barátom, — mondotta Barriet igen nyomatékosan. — Jegyezze meg magának, hogy ahol én parádés kocsis vagyok, ott maga bízvást lehet inas. — Ön igen rejtélyesen beszél, — szólt erre Armand. Miért nem beszél nyíltan? Ha látom, hogy a dolog ér valamit, akkor felcsapok, de különben nem. — Van miből élnie? — Egy szemes embernek mindig akad valami. A legrosszabb esetben itt van egy régi szeretőm, aki annak a fejében, hogy mindennap a nyakamba borulhat, szívesen eltart. — Tán valami tőkepénzes vén kisasszony? — Óh dehogy. Csak varróleány, ki a sok munkától már olyan száraz lett, mint a kóró! — Már akkor jobb lesz, ha velünk tart, — szólt Barriet. — Velünk? — gondolta magában Armand. — Mit jelent ezen kifejezés? Majd Barrietre vetett egy pillantást. Látta, hogy van pénze és általában olyan módban van, minőben nem igen lehet még egy parádés kocsis sem. Barriet sejteni látszott gondolatait és igy szólt: ) — Lássa, az én foglalkozásom oly könnyű, és mégis oly jövedelmező, hogy mindennap ide járhatok és finom életet élhetek. — Hol lakik a gazdája? — Ide szemközt egy szép kis palotában. — Tehát gazdag? — Van neki néhány milliója! — Angol? — Angolnak angol, de Kelet-Indiából jött ide. Ott nagy ültetvényei voltak, azokat eladta és most itt telepedett meg Londonban. — Van-e családja? (Folytatjuk.) 7. OLDAL! " BSBságsg; "■ Sas» A hét legjobb vicce A cigányt msgválaszitoititók az egyik term elősző vetkezet elnökének. — Aztán mit fog csinálni einck-elvtárs! — kérdezte egy vidéket járó újságíró —, ha sok szilva terem majd? — Szilvóriumot — feleli a móré. — Éís ha sok alma lesz? — Hát akkor álmáriumot. — Jó, jó, de mit csinál majd akkor, ha nem terem semmi? — Semimináriumot. Válóperes biz© volt a válás elvi ellensége LONDON. — Minap halt meg 86 éves korában Sir Hubert Wallington, az angol legfelső biróság hosszú időn át volt tagja, aki főleg házassági bontóperekben végső rokon ítélkezett. Hires volt arról, hogy a pereknek még ebben a stádiumában is mindent elkövetett a házastársak összébékilésére. Életének és pályafutásának legérdekesebb mozzanata azonban az volt, hogy 1926-ban katolikus vallásra tért át és felvétette magát az egyházba. Wallington akkor 50 éves volt. Kijelentette: egyéb okok mellett éppen a sok száz válás győzte meg arról, hogy mennyire helyesen jár el a katolikus egyház, amiikor a házasságot szentségnek és felbonthatatlannak nyilvánítja. Majd amikor megkérdezték, hogy miként tudja összeegyeztetni különleges bírói tisztségét ezzel a katolikus állásfoglalással, ezeket felelte: “Tudatában vagyok annak, hogy amikor a házasfelek elválasztása mellett döntök, csupán egy polgárjogi állapotot változtatok meg, ami független az egyházi megitéléstől. Ugyanakkor azonban köteíességemaiek tartom, hogy az érdekelt feleket az utolsó pillanatig igyekezzem jobb belátásra bírni’*. DOLGOZÓ HŐK 1. TEL AVIV, Izráel. — A kibucok (munkaközösségek) nőtagjainak szépitkezési szükségletei arra késztették a Sáár Hánegev körzeti tanácshoz tartozó kibucokat, hogy kozmetikusnőket képezzenek ki. A kibucok igy akarják megtakarítani azokat a tekintélyes összegeket, amelyeket nőtagjaik eddig városi kozmetikusnőkre költöttek. 2. Az áskeloni Ilin müvek szakképző központot létesítettek három évvel ezelőtt. Most a gyár termelési igazgatója bejelentette, hogy a jövő hónapban vasesztergályos tanfolyam nyílik meg lányok és asszonyok számára. Erre a tanfolyamra eddig 15 lány jelentkezett. A tanfolyamot sikeresen végző vasesztergályosnőket alkalmazni fogja az Ilin gyár. VERSENY BATES VI LEE, Ark. — Coy Claxton fotográfus hat csomag potato chipst ad mindenkinek, aki egy fényképet rendel nála. Miért oly bőkezű? Azért, mert abban az utcában egy fűszeres ingyen ibébiíényképet ígér minden vevőnek, aki nála potato chipst vásáról.
