A Jó Pásztor, 1962. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)

1962-03-09 / 10. szám

Irta: TÖLGYESY MIHÁLY — Azt hiszem, ennek okár nem nehéz kitalálni, válaszolt Lívia. — Elemérnek most ott egy nagy el­lensége van. — Ah, kegyed Györgyöt gondolja? Lívia hallgatott. Alfréd átmenete látszott keres­ni arra a thémára, mely már napok óta foglalkoztatja öt. Ezt most megtalálhatni vélte. — Mondja csak, Lívia, igazán és komolyan, hoz­zá ment volna feleségül? Lívia lesüötte szemét. Piruló arcán látszott, hogy ez a kérdés meglehetős zavarba hozta őt. Egy percig úgy látszott, mintha restelte volna első mátkaságát. De csakhamar fölvetette szemét és igy szólt nyomatéko­san: — Igen, hozzá mentem volna! — De gondolja meg, hogy ő csak szolga volt . . . — Én még annál is kevesebb voltam, — válaszolt Lívia őszintén. — Én hozzá mentem volna azért is, mert láttam, hogy szeretett! — És kegyed viszonozta szerelmét? Lívia erre nem válaszolt. Egy ügyesebb leány ta­lán visszavágott volna, de ő még sokkal tapasztalat­lanabb volt, hogysem hamarosan feltalálta volna ma­gát. — Pligyje el Lívia, — folytatta Alfréd — halá­los irigye vagyok annak az embernek . . . — Ugyan miért? — Mert ő bírta a kegyed első szerelmét . . . Erre Lívia olyan piros lett, mint a pipacs. — Oh, akkor én még igen együgyü voltam, — mondta szinte mentegetőzve. — Mindenesetre nagy különbség van jelenlegi ét akkori helyzete között. Ma a legelső gavallérok ver­senyeznek kegyedért és boldognak érezné magát bár­melyikük, ha megnyerhetné kezét. — Ugyan,ugyan, Alfréd . . . — Lívia, — kiáltott a fiatal báró egyre fokozód? hévvel, — nem tehetek róla, de ki kell nyilvánítanom ami már régtől fogva nyomja a szivemet. Az első perc tői fogva, melyben kegyedet megláttam, éreztem hogj szeretem . . . — Hiszen körülbelül rokonok vagyunk, — je gyezte meg Lívia. — Igaz, de az én szeretetem lulcsap ezel a korlá­ton. Az én szeretetem emésztő láng . . . E pillanatban léptek hallatszottak. Mindketten összerezzentek. Alfrédnek különösen nem tetszett, hogy éppen ilyenkor, mikor vallomásainak legfontosabb ré­széhez jutott, háborgatja őket valaki. Hátra nézvén, vikomte Désigny-Beseroilest látták közelíteni. Alfréd arca elsötétült, mert már tudta, hogy ez is versenyez Líviáért. De a vikomtének is ráncba szökött a szemöldöke, midől Alfrédet meglátta. Lívia fülemelkedett és elébe ment.' ”*v~ A vikomte tiszteletteljesen üdvözölte őt, Alfréd fe­lé azonban csak hidegen meghajtotta magát. Alfréd körülbelül a családhoz tartozván, nem mu­tathatta ki ellenszenvét és csupa formaságból kezét nyújtotta neki. Azonban mindketten kölcsönösen érez­ték hogy ellenségei egymásnak. A vikomte bősz volt Alfrédre, mert azt hitte, hogy élve a kedvező alkalommal, túlszárnyalni igyekezett őt. Alfréd meg a gazdagabb versenytársat látta benne és ez okból nézett rá kancsal szemmel. Hátsó gondolataikat azonban az udvariasság leple alá igyekeztek rejteni és Lívia előtt világért el nem árulták volna, mit éreznek egymás iránt e pillanatban. — A grand-prix óta nem is volt szerencsém lát­hatni nagyságodat, — kezdte Viktor. — Nem akarok bókolni, de azt hiszem, nem mondok valótlant, ha azt állítom, hogy kegyed volt a nap hősnője. — A nyomorult hizelgő, — mormogta magában Alfréd bőszülten. És hogy szavainak hatását lerontsa, rögtön ezt tette hozzá: — Oh ezt én mindjárt akkor mondottam! A ma­gyarság e részben diadalt aratott a franciák fölött! — Ezt szívesen elismerem, — adta meg magát a vikomte. — De elismerik mások is. Egy pár napig egyébről sem folyt a beszélgetés, mint a szép magyar nőről. Higyje el nagysád, tette hozzá Líviához fordul­va, a szépség pálmáját kegyed nyerte el. És ez engem egy eredeti gondolatra vitt. Mint a magyarok szenve­délyes barátja, azzal az eszmével foglalkozom, hogy Nagysád dicsőségének méltó megünneplésére, vadász­bált rendezek birtokomon. Alfréd felsziszent, mintha vipera csípte volna meg. Tisztán látta, hogy mi célt akar ezzel a vikomte el­érni. — Reményiem, -— tette hozzá Viktor, nagysád meg fogja tisztelni jelenlétével ezt az ünnepélyt. — Az nem én rajtam áll, vikomte ur, — viszonzá A Jő PÁSZTOR 7. OLDALI Lívia. — E tekintetben fivéremmel kell beszélnie?. — Oh én már előre tudom, hogy fivére nem fog­ja ellenezni, ha kegyed akarja . . . Alfréd most érdesen közve vágott. — Ebből aligha lesz valami, mert most úgy álla­nak a dolgok, hogy holnap talán már cl is utazunk. A vikomte mindössze csak egy oldalpillantást ve­tett rá. — Én az ellenkezőről vagyok értesülve, — szólt hidegen. — Elemér barátunk azért bérelt évi lakást, mert hosszabb ideig szándékozik itt tartózkodni és tudtommal igen jól érzi magát itt. Nem is volt szó a hazautazásról soha, mig csak ön ide nem érkezett. A keserű él kétségkívül kiérzett ezekből a szavak­ból. Alfréd ajkán már ott reszketett az izgatott válasz, 'de még idejében megfékezte magát. Az illem tiltotta, hogy vendégüket megsértse és Lívia előtt sem volt szabad a vikomtével összetűzni. Elharapta tehát a szót és magába fojtotta haragját, de föltette magában, hogy nem marad adősa a franciának; a pillantásban, melyet a vikomtera vetett, mindez ben­ne volt. Viktor jól észrevette ezt és ő is úgy nézett a ve­­télytársára, mint aki mondani akarja: állunk elébe! Majd Líviához fordulva, esdekelve szólt: — Nemde nagysád, részt fog venni a vadászbá­lon? Végtelenül örvendenék! — Alig hiszem, hogy az én ottlétem valamit len­dítene a dolgon. Oh én nagy súlyt fektetek rá! Végtelen boldog len­nék, ha nekem ezt az örömet megszerezné. Meg va­gyok győződve, hogy kegyed ott is kivívná a szépség pálmáját. Beszélni fogok Elemérrel. Legyen meggyő­ződve nagysád, igen jól fog mulatni. Páris crémje meg­ígérte, hogy kijön Mendonba. A jelmezeket már meg is rendelték — mert megjegyzendő, jelmezbál lesz! Alfréd óriási türelmetlenséggel fészkelődött szé­kén. A vikomte feléje fordult és tettetett nyájassággal igy szólt: — Van szerencsém báró urat is teljes tisztelettel meghivni és remélem, latba fogja venni minden befo­­'yását a kisasszonynál és Elemérnél. — Nagyon köszönöm, vikomte ur, a szives meg­hívást, de alig hiszem, hogy elmehetnék, mert mint nondám, úgy állnak a dolgok, hogy talán már holnap 3l kell utaznunk. — Már megbocsásson kedves báró ur, azt én alig hihetem. Elemér egy szóval sem emlékezett meg er­ről. Avagy csakugyan igy lenne, nagysád?* Lívia az igazságnak íhégfelclően igy i válaszolt: — Elemér szájából ugyan még nem hallottam semmit, de ha Alfréd állítja, akkor valaminek kell a dologban lennie! — Mire alapítja véleményét a báró ur? — Bizonyosan arra a levélre, mely ma érkezett Magyarországból és még felbontatlanul fekszik Ele­mér asztalán, — szólt közbe Lívia. — Ki tudja, mi van benne, — legyintett kezével a vikomte. — Lehet, hogy csak a vetések állásáról, vagy a gabonaárakról referál a jószágigazgató. Éppen ekkor jött Elemér. ' Nini, éppen jön a fivérem,’'— kiállóit fel Lívia Örvendezve,’ és finom kacsóival tapsolt. — Valóban farkas a kert alatt, — jegyezte meg a vikomte. — Lívia elébe futott. — Éppen jókor jössz, — mondotta. — Rólad beszéltünk. — Ez igazán hízelgői reám nézve. És mit be szélietek? — Neked kell eldöntened egy kérdést, melyre a vi­komte ur rendkívül súlyt fektet. — Mi lenne az, kedves Viktor? — kérdezte Ele­mér a vikomtéhez fordulva. — Ittlétemnek a célja az, — felelt Viktor, — hogy tégedet családoddal együtt meghívjalak a fa lusi birtokomon, Mendonban megtartandó vadászbál­ra! Lívia kisasszonyt már előbb meghívtam, de ő te rád hivatkozott, mint családfőre, akinek egyedül áll jogában a nagy kérdés fölött dönteni. — Ugyan mit kerítesz a dolognak, oly nagy fe­neket? — vágott közbe Elemér. — Mondd ki kurtán, hogy Lívia tiszteletére ünnepélyt akarsz tartani men­­deni kastélyodban és erre minket is meghívsz. — Tökéletesen igy van, barátom, — válaszolt a cikomte. — Ezennel te előtted ismétlem a barátságos meghívást és egyúttal ama reményemet is merem nyil­vánítani, hogy azt elfogadjátok. Alfréd váltig intett neki, hogy ne mondjon igent, Elemér azonban nem akarta ezt észrevenni. — Kedves vikomte, .— mondotta, — köszönöm szives megemlékezésedet és . . . — Ne ígérj addig semmit, mig el nem olvasod azt a levelet, — vágott közbe Alfréd. — Miféle levelet? — kérdezte Elemér. — Igazság! Majdliogy el nem felejtettem, — szólt Lívia. —- Az asztalon egy levél van számodra. — Csillagvárról? — Nem, hanem Kolozsvárról. Egyébiránt lehet Csillagvár is, mert a postabélyegző oly elmosódott, hogy nem lehet kibetüzni a levél feladásának helyét. — Majd elolvasom később, — jelentette ki Ele­mér.— Ami pedig a vadászbált illeti, annak eldöntése, vájjon menjünk-e vagy ne menjünk, nem én hozzám tartozik, hanem Líviához. — Akkor már jól vagyunk, — ujjongott fel a vi­komte. — Lívia kisasszony nem adott tagadó választ, hanem hozzád utasított. Válaszodból látom, hogy te nem ellenzed. Nagyon örvendek. Alfrédben forrt a méreg és dühösen oda súgta Ele­mérnek: '— Minek beszélsz, holott még nem tudod, mi van abban a levélben? Elemér erre csak a vállát vonta. A maga részéről nem idegenkedett résztvenni a jelmezbálban. A vikom­te neki jobban tetszik, mint Alfréd. Tehát már ebből a szempontból is üdvös lesz elfogadni Viktor meghívá­sát. — Kedves vikomte, — mondotta, — elfogadom a meghívást, de egy fentartással. — Mi lenne az? — Csak úgy jöhetünk el, ha be nem következik az, hogy hirtelen el kell utaznunk. — Tehát csakugyan úgy áll a dolog? — kérdezte a vikomte. — Most úgy áll, kedves barátom. Ez a levél amely­ről az imént értesültem, alighanem eldönti a kérdést. — Én mindannak dacára a legjobbat remélem, — szólt a vikomte törhetetlen reménnyel. Célja nyilvánvaló volt. A szerelmes ifjú alkalmat keresett, hogy beszélhessen Líviával és kinyilváníthas­sa érzelmeit. Erre egy jelmezbál — amit ő vadászbálnak keresztelt —éppen alkalmas. Alfréd tisztán látta ezt, de látott még egy másik célt is, mely nyilván abból állott, hogy a vikomte nagy gazdagságával is imponálni akart Líviának. E perctől kezdve halálos gyűlöletet érzett a vikom­te iránt, kiben már most a legkomolyabb és legveszedel­mesebb versenytársat látta. Viszont a vikomte is bősz vetély szén vett érzett Alfréd iránt és a maga részéről meg őt tartotta vesze­delmes versenytársnak, mert mint rokon, mindig Lí­via körül lehet, ütheti a vasat kedve szerint, be is fe­ketítheti vetélytársát, ahogy csak lehet és bizonyára mindent'él fog követni, hogy a vadászbálra való me­netelt meghiúsítja.! A vikomte búcsút vett. Alig egy órai itt időzése alatt,’’a1 kétVétéíylárs között az ellenszenv annyira ki­élésedéit, hogy néni, nyújtottak kezet egymásnak, ha­nem “‘csak hideg főhajtással üdvözölték egymást. Ezt ;s csak a jelen voltak kedvéért tették, nehogy mondhas­sák, hogy mint halálos ellenségek válnak el egymás­tól. Pedig azok voltak. Mindegyik engesztelhetetlen gyűlöletet érzett a másik iránt. Érezték azt is, hogy ket­tőjüké nem lehet a leány, egyiküknek tehát el kell esnie. A vikomte csak arra várt, hogy Lívia eljöjjön a bál­ra és neki alkalma legyen •nyilatkoznia. Amint egy kis vonzalmat érez a leány részéről,'azonnal megindítja az irtóháborut vetélytársa ellen. De hátha Alfréd kiviszi, hogy Elemér nem hozza el Liviát a bálba? E gondolat szinte őrjöngő dübbe hozta Viktort. Kedve lett volna már most neki menni ellenfelének és karddal összevagdalni őt. Előbb utóbb úgyis az lesz a vége! Később, midőn a vikomte eltávozta után a többiek bementek a házba Elemér intett Alfrédnek, hogy kö­vesse őt dolgozószobájába. — Alfréd, — szólt igen komolyan, — mi történt közied és a vikomte között? — Semmi, — válaszolt Alfréd kurtán. — Láttam, úgy váltatok el egymástól, mint halá­los ellenségek. Kiolvastam szemetekből, hogy olthatat­­tan gyűlölettel vagytok egymás iránt. — Nem tagadom! — De miért? Megbántott a vikomte? — No még csak az kellene, — kiáltott fel Alfréd — Akkor már megfürösztöttem volna vérében kar­­« dómat. — Hü hát már ennyire juttottál? Pedig lásd, a vikomte igen jó fiú! — Egy pimasz fráter, — fakadt ki Alfréd ige­­rülten. — Haha, — kacagöt fel Elemér. — Gyűlölöd őt, mert vetélytársát látsz benne. Pedig lásd Alfréd, ki tudja, vájjon egyáltalán érdemes-e neked ennyire tü- Zeskedni. De szólj, vájjon csakugyan komoly szándé­kaid vannak Líviával? — A legkomolyabbak! — De gondolj anyádra Alfrédkám. Kiátkoz a vi­lágból, ha megtudja, hogy Liviát nőül akarod venni. — Megvallom Elemér, ez fájni fog, de boldogsá­gom kedvéért túl kell magamat tenni rajta. Te is igy tettél és én követni akarom példádat! (Folytatjuk.) A hét legjobb vicce Egy magyar, egy cigány és egy orosz együtt vacsoráz­nak egy párisi kávéházban. Egyszercsak odajön hozzájuk az utcai árus, és áruit eladás­ra kínálja. Különösen figyel­mükbe ajánl er/ Doxa órát. A társaság tagjai azonban drágálják az órát és az árus elmegy. Néhány perc múlva megszólal a magyar: Csudaszép óra volt. Saj­­nlom már, hogy nem vettem meg. — Én meg azst sájnálom — mondja a cigány —, hogy nem loptam el. ; Az; orosz elgondolkozva hallgat egy darabig, aztán megsimogatja zakója oldalát és igy szól: — Ne sajnáljátok — ne­kem itt van a zsebemben az a Doxa óra. A HÉT LEGROSSZABB VICCE A pesti Népszava egy moszkvai hirét, amelynek tar­talma érdektelen, e szavak­kal vezeti be: ‘Tigyelembevé­­ve a Szovjetunió és Jugo­szlávia népei közt kialakult hagyományos barátságot. . .” Hagyományos barátság? Hogyan, hiszen nemrég még a Iegszennyesébb jelzőkkel il­lették a Kreml urai Titót, Ju­goszlávia kommunista diktá­torát. Azt a barátságos ha­gyományt bizony nagyon ba­rátságtalan acsarkodás ‘Sza­ki toista. meg.' Nők és nagyságák a kolhozokban KAPOSVÁR. — A Somogyi Néplap hírül adta, hogy az egyik megyei termelőszövet­kezetben valóságos palotafoi’­­radalom tört ki a különböző társadalmi rétegekből kikerü­lő asszonyok között: “Nem közönséges asszony! veszekedés volt ez, hanem a korábba ni társadalmi helyzet­ből származó szembenállás. Azok, akik már vagy egy év­tizede tagjai a szövetkezet­nek, betolakodottaknak tekin­tették az újonnan belépett “gazdánékat”. Ezek viszont “lecsuszottaknak’’ érezték magukat, hogy kénytelenek együtt lenni volt napszámo­saikkal . . . Ilyen elkülönülés másutt is volt, sőt van. is, hi­szen a parasztság még nem lett lelkében is egységes. A régi társadalmi ellentétek maradékai meggátolják a szükségszerű folyamat gyors lezajlását.” Emlékistentisztelet Coatesville, Pa. — Az itte­ni református egyház emlék­­istentiszteletet tartott volt lelkipásztora, dr. Tóth Sándor emlékezetére., Az, elhunyt ki­váló lelkész kilenc esztendeig volt az egyház beszolgáló lel­kipásztora s az egyház j elen­­legi tagjai közül a legtöbb az ő keze alatt nőtt fel. A kegye­­letes megemlékezés annál is inkább helyénvaló volt, mert az elhunyt itt prédikált életé­ben utoljára, 1961 október 29- én, a templom megnyitásának ünnepén és igy teljesült az az óhaja, hogy utoljára is a tel­jesen renovált magyar temp­lomban magyaroknak magya­rul prédikált. Az istentiszte­letet Rév. Vasváry Ódon . vé­gezte, aki angol és magyar beszédében méltatta az el­hunyt érdemeit. SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE

Next

/
Oldalképek
Tartalom