A Jó Pásztor, 1962. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)

1962-02-16 / 7. szám

SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE Irta: TÖLGYESY MIHÁLY Alfréd belátott unokafivére szivébe s nem vette tőle rossz néven, hogy az imént oly érdesen bánt vele, másrészt kárpótlást talál abban a gondolatban, hogy a holnapi napon annál többet foglalkozhatik Liviával. Elemér magára maradt. Lehetetlen leirni azt a lelkiállapotot, melybe most jutott. A keblében dúló ellentétes érzelmek miatt, szinte meggyülölte önönma­gát. Mi az, amit ő most magában érez? Minő ismeret­len érzelem az, mely mintegy felülkerekedve a többi fölött, előtérbe nyomul benne? Ez az érzelem úgy tűnt fel előtte, mint a salak, melyet az izzó katlan forrás közben minduntalan felszínre vet! És mint van az, hogy Ilonka képe elmosódott ben­ne, de annál elevenebb, annál ragyogóbb Liviáé? Hiszen nem szabad szeretnie Líviát és mégis, úgy szereti őt látni, szeret vele lenni, vágyik őt mindennap látni, hallani hangját, gyönyörködni remek termeté­ben s egy-egy testvéri csókot nyomni homlokára! Lehetséges lenne, hogy e talált leány kedvéért el tudta felejteni Ilonkát, azt a nőt, akit oly forrón sze­retett, akit imádott, akiért mindent áldozott, akiért oly sokat szenvedett, aki miatt háborúba szállt az egész rokonsággal? Ki hitte volna, hogy Ilonkájának emléke valami­kor elhalványuljon benne és háttérbe szoruljon egy másik nő kedvéért? Elemér bőszülten ütött homlokára öklével, nyil­ván azért, hogy ezáltal észretéritse magát. Szó sem volt róla, hogy levelet Írjon a rendőrka­pitánynak. Erre most képtelen volt. Az egymást ker­gető gondolatok és érzések, őt is fel és alá űzték a szo­bában. Nem volt maradása saját gondolataitól. Belse­je mintegy kétfelé vált, rossz és jó érzelmek vívtak egymás ellen elkeseredett harcot. Egész éjjel nem hunyta be szemét. Folyton azon töprengett és azzal gyötrődött, vaj ion lehetséges, hogy Kömlőváry csakugyan éltben maradt és magával vitte Ilonkát? Önként ment-e vele, vagy magával hurcolta? De mikép volt ez lehetséges? — Hiszen Ilonka tudhatta, hogy már fölfedeztem a rabló rejtekét, hogy már szorítjuk a gazembert, hogy ostrom alá vettük a várat! Miért nem kiáltott segítsé­gért? Miért nem szakította ki magát karjai közül? Hej, nyilván nem akarta! Tán elkábitotta, megtántoritotta őt hízelgéseivel a grófi csábitó! Hadd legyenek hát egy­máséi! A rendőrkapitány tudósítását haragjában széttép-! te s át akart menni Líviához! De mintha egy láthatatlan hatalom megtaszitotta volna őt. Mintha egy hang fülébe dörögte volna: — Micsoda nemtelen feltevés ez te ember? Hogy mered becsmérelni nődet, azt az angyalt, ki érted szen­vedi mindazokat az emberfeletti kínokat, melyekbe más százszor is belehalt volna! Elemér hátratántorodott! Megérdemelte-e Ilonka, hogy rosszat tételezzen fel róla? Hiszen Kömlőváry maga bevallotta, hogy nem sikerült meghódítania Ilon­ka szivét, miért tételezi tehát fel róla, hogy megtán­­torodott? A szegény fiatal férfi lehorgasztotta fejét, majd a pamlagra rogyott s keserves zokogásba tört ki. Végre azonban mégis erőt vett magán és felemel­kedett. Szemeit megtörölte és mélyen fellélegzett. Ar­ca halavány volt, de határozott. Az egyensúly, úgy ahogy helyre állott benne, már tisztában lehetett ma­gával arra nézve, hogy mi lesz a teendője és mihez tartsa magát. Most mégis leült s hosszú levelet irt a kolozsvári rendőrkapitánynak, mindenre nézve felvilágosítást kér­ve tőle. , Az inas jelentette, hogy a reggeli fel van adva. Ele­mér igazított magán egyet mást. A tükörbe is vetett egy pillantást s látta, hogy arca igen halvány. De már ezen segíteni nem lehet. Ha valaki kérdezni fogja, fő­fájást fog okul adni. Átment a kis ebédlőbe, ahol már várták őt a höl­gyek Alfréd társaságában. Az utóbbinak kezét nyúj­totta, Líviát homlokán csókolta, a nevelőnőt könnyed főhajtással üdvözölte. Kezdetben mindennapi dolgokról folyt a beszéd, a lófuttatás is szóba jött. Alfréd ama sajnálatának adott kifejezést, hogy az itteni lovakat nem ismeri, igy tehát véleményt nem alkothat magának a verseny esélyeiről. — Ez miránk közönyös lehet, — jegyezte meg Ele­mér mosolyogva. — Főfigyelmünk tárgya Lívia lesz, kinek ez lesz első párisi szereplése. Meglátod, milyen lesz az uj ruhában! — Igazi csoda lesz, — kiáltott fel a nevelőnő egé­szen elragadtatva. — Valóban kiváncsi vagyok rá, — szólt Alfréd. Lívia hallgatott és pirult a dicséretek hallatára, de azért mégis tetszett neki a hízelgés és titkon büsz­ke volt eddigi és leendő sikereire. — Mi az Elemér, hogy te ma oly halvány vagy? — kérdezte Lívia, kinek szerető szeme legelőször vette észre a változást. — Úgy? Halvány vagyok? Rossz éjszakám volt, igen fájt a fejem. — Akkor talán ne is menjünk ki a lófuttatásra, — vélekedett Lívia. — Oh kedvesem, ezért kár volna elmaradni! Sőt ellenkezőleg, a főfájás a friss levegőn el fog múlni! Meg aztán ki fogja megcsodálni a szép ruhát, ha itt­hon maradunk? — Az lenne a legkisebb baj, fivér, — viszcnzá Lí­via. — Egyébiránt én már ismerem a te rosszulléted okát! Vereskövi ur olyan híreket hozott, melyek való­ban igen elszomorítók. Már evégett is legjobb lenne lemondanom a lófuttatásról. — Rossz híreket? — kérdezte Elemér — Hogy ér­ted ezt, Lívia? — Az már csak igen szomorú, kedves fivér, hogy az a gonosz ember ismét magával hurcolta Ilonkát? — Ez már igaz! De azért a lófuttatásra elmegyünk, miután mindenki megy. A társaság kedvéért nekünk is el kell mennünk, de azután utána nézünk, mi tör­tént hát Ilonkával. És most készüljetek, mert már nem­sokára indulnunk kell. Hogy Elemér mit akart a sallangos négyes fogat­tal elérni, azt ő most maga sem tudta; e pillanatban szinte gyermekes nagyzásnak találta. Világos, hogy ezzel csakis Líviának akart kedvez­ni. Valaminthogy a fényes ékszerekkel és drága ruhá­val is megint csak Líviának akart örömet okozni. Leg­inkább az ő kedvéért jött Párisba is, hogy a leány vi­lágot lásson és szórakozzék. ^ „ _ Mit szólna Ilonka, ha hirtelen itt teremne s mind­ezt látná? Méltán elkomorodnék és nem tudná magá­nak mindezt megmagyarázni. El sem hinné, hogy Lí­via csakugyan nővére és Isten tudja mit gondolna. Elemér mindezt átlátta s feltette magában, hogy nemsokára vissza tér hazájába, Líviát otthon hagyja, ő maga pedig újólag nyakába veszi a világot és keresni fogja Ilonkát. Nemsokára előállót a négyes fogat. A hintó elé gyönyörű négy almásszürke volt fogva. A kocsis mel­lett ült a pitykegombos, pörge kalapos árvalány-hajas magyar legény. A kocsi hátulsó ülésén ült Elemér Li­viával, velük szemben Alfréd foglalt helyet, kinek igy alkalma volt mindig szép vis-ávis-ján nyugtatni sze­meit. Lívia valóban elragadóan szép volt! Alfréd igazán nem bírta levenni róla szemeit. Mondanunk sem kell, hogy a magyaros négyes fo­gat méltó feltűnést keltett az elevenszemü párisiaknái. Mindenki csak őket bámulta. De még mennyire cso­dálták Líviát, kinek szépsége minden egyebet háttérbe ! szorított. j Midőn helyet foglaltak páholvukban, minden szem és minden látcső rájuk irányult. Lívia irult-pirult é?. alig mert körülnézni, Alfréd büszke volt rá, hogy a szépség pálmáját Lívia nyeri el. Látszott it a párisi hölgyeken, mennyire mérge­lődnek, midőn látták, hogy minden férfi csak az ide­gen szépséget látcsövezi és kárhányszor lesik a ked­vező alkalmat, hogy hozzá közelíthessenek. Amint Elemért klubbeli barátai meglátták, mind­járt oda is mentek és bemutatták magukat. így csakha­mar egész udvar képződött körülötte, nagy bosszúsá­gára Alfrédnek, ki ilymódon szinte félre volt tolva. Mendonból a vikomte is bejött, hogy szemtanúja legyen a nagy díjra való versenyfutásnak, mely eddig nem igen esett meg nálanélkül! Szemével legelsőbben is Elemért kereste és csak­hamar meg is találta, Líviáért még a könyökével is se­gített magának utat csinálni a tömegen át. Szinte lihegett a fáradtságtól és izgatottságtól, mi­dőn oda ért. Meglátszott rajta a lefolyt napok szenve­dése. Az ő arca is halvány volt, a nézése bágyadt, az álmatlanság következményeit zavaros szemei mutatták. Elemér kezét nyújtotta neki. — Rég nem láttalak, — mondotta. Talán el voltál utazva? — Jelenleg jószágomon tartózkodom, miután bi­zonyos ügyek az én személyes jelenlétemet teszik szük­ségessé. — Nagysád, fordult Líviához, ma igazán igéző! Lívia hamar feltalálta magát s bemutatta Alfrédet, mint unokafivérüket. A két fiatal ur néma főfajtással üdvözölte egymást. Szinte kölcsönösen érezték, hogy versenytársak! E pil­lanatban ösztönszerü gyűlöletet éreztek egymás iránt, anélkül, hogy határozottan tudták volna, hogy miért. Az első futam megkezdődött; a közönség azonban nem igen ügyelt oda, miután minden érdeklődését a nagy díjra tartogatta. A vikomte beszélgetés közben egészen lefoglalni igyekezett Líviát, úgy hogy Alfréd háttérbe szorult, ami miatt ez váltig bosszankodott is, de nem volt szabad kimutatni, miután mint rokon, kénytelen volt az elsőbb­séget a vikomtének átengedni, mint vendégnek. Ma­gában azonban dul-fult és titkon bősz pillantásokat ve­tett versenytársára. Lívia valóban igen szép volt s vikomte átlátta, A Jó PÁSZTOR hogy róla már le nem mondhat többé. Történjék bár­mi, a dolognak el kell dőlnie! Ez reá nézve most élet­kérdés! Képes lesz főbe lőni magát, ha ezt a tündért meg nem kapja. Ezt már csak azért is meg kell kísérelni, mert úgy látszik, megérkezett a magyarországi ver­senytárs! És amint látszik, igen számbavehető ellenfél! Elég csinos fiú, hozzá báró és talán vagyonos is. Csak az volt a kérdés, hogyan kezdje? Mendonba nem akart többé visszatérni! Itt fog maradni, majd holnap meglátogatja Elemért s előbb ővele fog igen komolyan beszélni. Elvégre nem hal bele Lívia, ha meghallja, hogy egy gazdag fiatal vikomte halálosan szerelmes lett beléje! Alfréd, mintha csak kitalálta volna a vikomte gon­dolatait, szintén feltette magában, hogy ütni fogja a va­sat, ahogy lehet. Ő előnyösebb helyzetben volt, mint ellenfele. Úgy­szólván a tűz mellett volt, tehát könnyen melegedhe­tett. A vikomte tehát nemsokára búcsút vett, mert még az esti vonattal visszatért Mendonba, miután okvetle­nül beszélni akart gondnokával. Az ő elméje most sok­kal zavartabb volt, hogy sem okosan és higgadtan gon­dolkodhatott volna. Ezokból egy tapasztalt és jóindu­latú ember tanácsára okvetlenül szüksége volt. Nemsokára a versenynek is vége volt. A közönség oszlakodni kezdett. A kocsik előállottak s az előkelő urinép vissza igyekezett a városba, hogy estére az ope­rában fejezze be a mai nap programját. Alfréd igen kedvetlen volt. Lívia arca azonban sugárzott az örömtől. Ez a mai nap az ő ragyogó fé­nyességével felejthetetlen lesz reá nézve. Most már érezte önnönbecsét, s a varázs hatalmát, melyet meg­jelente okozott. Elemér visszagondolt a vikomte szavaira, aki meg­jósolta, hogy egész Páris paff lesz e szépség láttára. A delnők igazán csakhogy meg nem pukkadtak az irigy­ségtől, midőn látták, hogy a férfiak mind az idegen nő iránt érdeklődnek és csak őt látcsövezik. Sőt még a köz­­társasági elnök figyelme is ráirányult; ő is rászegezte látcsövét és helyeslőleg bólintott fejével, annak jeléül, hogy valóban igen szép! Estebéd alatt is a mai napról folyt a beszélgetés. — Mily szerencsés ember lehet a ló gazdája, ki a százezer frankot megnyerte, — mondotta Lívia. — Ez csak maga a dij, — jegyezte meg Elemér. — De mennyit nyerhetett a fogadásokon. Keveset mon­­iok, ha azt állítom, hogy a nyertes ló tulajdonosa ma legalább is egy félmilliót nyert. — Boldog Isten, — kiáltott fel Lívia naiv csodál­kozással, ennyit nyerni tiz perc alatt! Ugye Elemér, i futam nem tartott talán tiz percig sem? — Bizony nem, de azért ez a nagy nyereség nincs dadások nélkül! Egy versenyistálló fenntartása rend­­kivül sokba kerül és ha valakinek szerencséje nincs, igen könnyen tönkre mehet amellett, ahogy igen sokan tönkre is mennek azok közül is, akik fogadnak a futó lovakon. Alfréd erről sokat beszélhetne, mert a buda­pesti versenytérnek ő is buzgó látogatója. — Ez igaz, — válaszolt Alfréd — Játszani azon­ban nem játszottam soha, legfeljebb figyelmes tanul­mányozója voltam a mások játékdühének. Sajnos, van­nak emberek, akik ebből élnek! A lóversenyek egykori nemes célja a mesék országába tartozik. Az egész in­tézmény ma már egy közönséges üzlet, minden pisz­kos kulisszatitkaival. De azt hiszem ezek a dolgok vaj­mi kivéssé érdeklik Líviát. Ő most csak a fényt és pom­pát látta! Szeme csak az ünnepély ragyogásában gyö­nyörködött. — De szép is volt ám, — kiáltott fel Lívia gyer­mekes elragadtatással. — Meg kell adni, nagyszerű, sőt felséges volt! A budapesti versenyek képét ezzel össze sem lehet ha­sonlítani. Ez itt nemzeti ünnep, mig a budapesti ver­senyek csak hetivásárok. — De azért Párisban se mind arany, ami fénylik, — jegyezte meg Elemér. — A lóversenyek célja itt sem oly ideális, mint gondolod! Itt is vannak sokan, kik utolsó pénzüket adták ki arra a drága toilettre, melyben pompáztak. — Oh Istenem, hogy lehet az? — kérdezte Lívia. — Úgy van, erősítette ezt Alfréd is. — A társasá­got különféle bevallott és be nem vallott célok vezér­lik. Soka'í^az utclsót is feláldozzák ilyenkor, csakhogy fenntartsák a gazdagság látszatát. Szülők felcicomáz­­zák lányaikat erre az alkalomra, hogy vagyonosoknak láttassanak és kérőt fogjanak eladó hajadonuk számára. — Ah az lehetetlen, — kiáltott fel Lívia szinte megbotránkozva a maga naivságában. — Igen, igen — szólt Elemér. — Te nem is kép­zeled, milyen verseny fejlődik ki itt a hölgyek közöü is. A legnagyobb rész toilettjével akarja kivívni az el sőséget, többen azonban csakugyan férjet akarnak fog­ni. Itt is kisebb-nagyobb a szerencse. Némelyik mil­liós partira is tehet szert, ha éppen nagyon szép lány. Lívia elpirult. Ez úgy tűnt fel, mintha célzás akar­na lenni. Alfréd is meglepetve nézet tElemérre és mind­járt látta, hogy ezen szavaknak valami hátterük van. Ebéd után Lívia visszavonult komornájával, a két férfi tehát átment a dohányzóba. (Folytatjuk.) 1. OLDAE ^ A hét legjobb vicce Egy amerikai gyáros Kiev­­ben beszélget egy gyári mun­kással. Azt mondja: “Én mint cipőpucoló kezdtem és most milliomos vagyok.” Amire a munkás igy felel: “Majdnem úgy alakult az én életem sora is, én is cipőpu­­colással próbáltam megalapí­tani szerencsémet, de nem­rég tudatták velem, hogy a rossz cipőket pucoltam.” A HÉT LEGROSSZABB VICCE > MOSZKVA. — A Pravda, a kommunista párt hivatalos lapja, F. D. Roosevelt elnök születésének 80-ik évforduló­ján inti Amerika népét és kormányát, hogy térjenek vissza Roosevelt politikájá­hoz, aki megértette a korabeli helyzetet . és annak megfele­lően irányitotta Amerika kül politikáját. A Pravdának és általában a kommunistáknak nagyon jó véleményük van Rooseveltről, mert Yaltában sikerült őt be­­csapniok. Olyan amerikai el­nök kellene megint nekik, aki yaltai módra be lehet csapni. KÁDÁR MEGVÉDI KUBÁT BUDAPEST. — Január 26- án minden magyarországi új­ságban az alábbi közlemény jelent meg: A Revolution cimü kubai lap szerkesztősége táviratban kérte Kádár Jánost, hogy is­mertesse álláspontját a Pun­ta del Este-i értekezlettel kap­csolatban. Kádár János az alábbi nyilatkozatot adta a kubai lapnak: “Az Amerikai Egyesült Ál­lamok kormánya, mely a de­mokrácia és szabadság bajno­ka álarcában jár, a gazdasági zsarolás, politikai nyomás és fegyveres fenyegetés minden eszközével támadja azokat a népeket, amelyek nem tűrik, hogy kizsákmányolja és el­nyomja őket. Különösen tá­madja a jelenlegi imperializ­mus a hős kubai népet, annak győztes forradalmát, melytől végül is nagyon fél. Fél a ku­bai forradalomtól, mert attól tart, hogy az például szolgál az általa még kizsákmányolt más latin-amerikai népek­nek.” A továbbiakban Kádár ki­fejti, hogy az USA kormánya ismét összeesküvést tervez a kubai köztársaság független­sége ellen, de minden mester­kedése megtörik a kubai nép elszántságán, Közép- és Dél- Amerika népeinek szolidari­tásán. Biztosítja Kuba népét, hogy nincs egyedül, az egész szo­cialista tábor, a világ minden szabadságszerető népe Kuba oldalán áll. KORÁN KEZDTÉK KNOWVILLE, Term. — Mrs. Donald Lee Crips 15 éves asszony válópert indi­­iott 19 éves férje ellen. A válóok: A fiatal férj nem éb­redt tudatára annak, hogy mint férjnek és apának köte­lezettségei is vannak. Négy hetes gyermekük van. Nemzetközi házasság HAIFA, Izráel. — Mawude­­ku ghanai polgár feleségül vett egy Fülöp-szigeti lányt — az esküvői szertartást francia származású ausztrál lelkész végezte.

Next

/
Oldalképek
Tartalom